utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

A transzszilvanizmus és a dugó. Látó 2004/3. 63—70. (Pomogáts Béla szerk.: Jelszó és mítosz)

A transzszilvanizmus és a dugó

Jelszó és mítosz. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta Pomogáts Béla. Marosvásárhely, Mentor, 2003.

Mi köze egymáshoz a címben szereplő két szónak? Első ránézésre semmi. Szemlér Ferenc egy 1937-es, e kötet címét adó írásában mégis éppen a „dugó” szóból kiindulva építette fel szellemes érvelését a transzszilvanizmus természetéről. Szemlér a szavak jelentéséről beszél, és arról, ahogyan ezek időben változnak: "a szavak nem szükségképpeni jelentéssel bíró alakulatok (mert akkor a fogalommal volnának egyenlők), hanem a tartalmat, a jelentést mi kölcsönözzük nekik" — fejtegeti a nyelvfilozófia és a kognitív nyelvészet szempontjából kifogásolhatatlan érvekkel (153.). Ez alól a jelszavak sem jelentenek kivételt, mondja, legfeljebb annyiban, hogy "a közönséges szavakkal ellentétben a jelszó fogalmi jelentése csekély. Tartalmának legnagyobb részét érzelmekből és a tudat határát alighogy elért, többé-kevésbé zavaros képzetekből meríti." (154.) A jelentések változása természetesen a jelszavakat sem kíméli, sőt, a köznapi jelentés is bármikor átadhatja a helyét valamilyen fajta "mitikus" jelentésnek, anélkül, hogy a szó helyes használatának a továbbiakban túl sok köze lenne ahhoz, ami a szótárban mellette áll. A transzszilvanizmus (vagy az erdélyiség) épp ebben hasonlít a dugóhoz, mutatja ki Szemlér: "Az a szó, hogy »dugó«, kevés emberben ébreszt lelkes érzéseket mindaddig, amíg a borvizes üveg elzárásáról van szó. De ha ugyanezt a szót tízezer főnyi lelkes közönség üvölti labdarúgó-mérkőzés közben ilyen formán: »Dugóóó!!...« — azt akarván ezzel jelezni, hogy a labda az ellenfél hálójába jutott —, a szó tartalma és ereje lényegesen megváltozott, és az emberek ezreit olvasztja össze valami közös mámorban." (153—154.) A Szemlér-cikk a továbbiakban arról beszél, ahogyan az idő kimozdítja, eltünteti, átalakítja a szavak jelentésének "mitikus" elemét — ma talán inkább azt mondhatná valaki: értékjelentéseit —, és ettől kezdve a szó létezése vagy süllyesztőbe jutása azon múlik: volt-e valójában tárgyi jelentése vagy sem. Az írás kritikája a transzszilvanizmus fogalmával kapcsolatosan meglehetősen radikálisnak bizonyult, és ez Kós Károlyon, Ligeti Ernőn és Szentimrei Jenőn kívül magát a szerzőt is meglepte egy kissé (vö. 297.), annyira azonban nem, hogy ne tartotta volna továbbra is érvényesnek saját gondolatmenetét.

Mielőtt az írás jelenlegi kötetkontextusát megnéznénk, kövessük végig Szemlér érvelésének vázát. Az írás alaptézise természetesen az — ez már az előbbiekből is sejthető —, hogy a transzszilvanizmusnak sokkal erőteljesebb a "mitikus" jelentése, mint a tárgyi jelentése. Mindaddig, amíg a szó aurája működött (az első világháború után közel egy évtizeden keresztül), betöltött egy bizonyos funkciót, és nem tűnt igazán problematikusnak a tárgyi jelentés hiánya. A harmincas évek közepére azonban, mondja Szemlér, az "erdélyi gondolat" elveszítette vonzerejét, és egyszerűen eltűnt. A fiatal írónemzedék számára ekkorra már nem tűnt relevánsnak. (Hogy ebben a kérdésben valóban volt valamelyes konszenzus az akkori fiatal írók között, azt a jelen kötetbe iktatott, most először publikálásra kerülő ankét szövegei is jelzik: Szabédi László, Kováts József, Szenczei László, Bözödi György, Kiss Jenő és Nagy István véleményei ennyiben egységesnek mondhatók. L. 171—200.)

A tézist Szemlér azoknak a fogalmi jegyeknek az egyenkénti vizsgálatával és kritikájával próbálja alátámasztani, amelyek a transzszilvanizmus kiindulópontjául szolgáló "erdélyiség" alkotóelemeiként tűntek fel a korabeli nyilvánosságban. Megállapítva, hogy az "erdélyiség" mibenlétét az írástudók a legkülönfélébb módokon próbálták megragadni, a következő közösnek mondható fogalmi jegyeket találja meg: 1. az "erdélyi liberális szellem" tételezését. Ez lenne az alapja és kiindulópontja végső soron a különböző etnikumok közötti megértésnek és együttműködésnek is. A szerző itt arra mutat rá, hogy ez a szellemiség, amennyiben jellemző is Erdélyre, nem időtleníthető, és főként: nem érdemes kisajátítani. Fogalmi jegyként nem működik, hiszen ez éppen a nyugati, európai szellemmel közös jellemvonás — ugyanazt jelenti, mintha a "humanizmus" vagy "európaiság" szavakat használnánk. 2. földrajzi érvekből levezetett erdélyiség: a környezet, a táj hatást gyakorol az ott élők szellemi alkatára. Mivel pedig Erdély természetileg zárt és egységes terület, ez a szellemiség reprezentálható bizonyos tájelemekkel — havassal, fákkal, vizekkel. Szemlér itt két kifogást emel: valószínűsíti, hogy a környezet hatással van az emberekre, de ezt a hatást nehezen körülírhatónak tartja: "tudjuk, hogy a környezet hat az emberre, de hogy miként, milyen irányban milyen mértékben hat rá, az teljesen kétséges." (162.) Ha ezt a hatást kutatja valaki, teszi hozzá a szerző, akkor viszont a társadalmi és szellemi környezetet sem kellene kihagyni ebből a vizsgálódásból. A másik kifogás Erdély tájainak egységes képével kapcsolatos: valójában a különböző kisrégiók más-más képet mutatnak, ezekből levezetni a szellemi prediszpozíciót durva dedukció. 3. történelmi érvekkel alátámasztott erdélyiség: kockázatos, nem bizonyító erejű kísérlet. Általában ezekkel az érvekkel társul az Erdélyben élő különböző etnikumok közös sorsára, folyamatos kommunikációjára építő erdélyiség-felfogás. Szemlér itt ráérősen, körültekintően járja körül a történetírás jellegéből fakadó problémákat, és tudományelméleti szempontból nehéz lenne vitatni a következő állításait: "a történelem nem annyira tényekből, mint inkább eseményekből áll s az események tudományos ténnyé való átváltoztatásában a legfőbb szerepet mindig a történetíró céljai, vagy alanyi elfogultságai játsszák. Nehéz lehet tárgyilagos történelmet írni, de amíg csak az események hű visszaadására törekszünk, ez a kísérlet kecsegtethet némi sikerrel. Mihelyt azonban az eseményeket »magyarázzuk«, a tényekből következtetéseket vonunk le, sőt »tanulságokat« merítünk, a mű tudományos hitele zuhanva esik a zérus felé." (598.) Az erdélyiség természetére vonatkozó következtetések nyilván ez utóbbi kategóriába tartoznának.

Nagyjából így összegezhetők Szemlér "módszertani kifogásai" a transzszilvanizmus konstrukciójával szemben. Még egy fontos szemponttal egészülnek ki ezek a kifogások az írás második részében: a transzszilvanizmus fogalma azt feltételezi, hogy közel azonos módon kell feltűnnie az összes erdélyi etnikum szellemi életében — ha csak a magyarság esetében mutatható ki, akkor az voltaképpen magának a konstrukciónak a hibáját jelzi. 1937-ben nyilván nehéz lett volna regionális tendenciákat kimutatni a szász és a román kultúrában, így Szemlér ezt a vonatkozást is lezárja, azzal, hogy a fiatalabb nemzedékek számára nyilvánvaló: "a transzilvánizmus megfutotta pályáját" (169.), a mítosz elveszítette varázsát.

Kós Károly indulatos válasza a Szemlér-cikkre közismert volt a Pomogáts Béla által összeállított kötet megjelenése előtt is. Kós a Szemlér-gondolatmenet szatirikus átírása után a globális cáfolat (és egyben a hierarchikus megalapozású rendreutasítás) stratégiáját alkalmazza: "legelső és legutolsó mondatain kívül összes megállapításai, kivétel nélkül (és udvariasan kifejezve) hamisak. Őszintén szólva egyet csudálok, és ez az, hogy bátorsága volt ennek a sok, legnagyobb részben köztudomású ténynek ellenkezőjét állítani be — valóságképpen. Fel kell tételeznem I. Szemlér Ferencről, hogy tudatlan, ha nem akarom feltételezni, hogy — hamisít." (204.) Kós válasza voltaképpen azt mutatja, hogy nem érzékeli Szemlér módszertani-teoretikus kifogásait, hiszen számára mindazok a történelmi-földrajzi-interetnikus érvek, amelyeket Szemlér körüljár, evidenciaként működnek. "S az igazság az, hogy az erdélyi írók öreg generációja számára a »transzilvánizmus« bizony nem előre kitalált jelszó, hanem tradíció, történelmi tudat, akarat, reménység és mindenekfelett szilárd, megingathatatlan — hit. Hite annak, hogy a mi hazánk — Erdély." (kiemelés az eredetiben — 206.) Ezek a mondatok — talán szándékuk ellenére is — éppen Szemlér érveit erősítik, a transzszilvanizmus hitmozzanatát, ideológiai megalapozottságát támasztva alá a tényszerűségekkel szemben.

Ha pusztán ez, a tényszerű megalapozás vitája jelentené a transzszilvanizmus vitáját, akkor ezzel a két állásfoglalással réges-régen le lehetett volna zárni. De a vita akkor sem csak erről szólt. A Jelszó és mítosz-vita hozadékait Pomogáts Béla már 1983-as könyvében is Szenczei László gondolata nyomán összegezte, aki szerint az igazi probléma 1937-ben nem az volt, hogy miért nincs (vagy van) transzszilvanizmus, hanem az, hogy miért nincs többé transzszilvanizmus. Pomogáts akkori következtetése így hangzott: "Az »erdélyi gondolat« történelmi szerepe végetért, a változó idők súlyos realitásai határozottabb ideológiát és radikálisabb progressziót követeltek. A nagyromán nemzetiségi elnyomás és a nagymagyar revanspolitika kettős kihívásával szemben a magyar kisebbségnek a nemzetiségi realizmus és demokratizmus hatékonyabb magatartását kellett kialakítania."[1] Az új kötet előszavában is csupán árnyalatnyit módosult a szerző álláspontja: "Az »erdélyi gondolat« történelmi szerepe egy időre véget ért, a változó idők súlyos realitásai határozottabb [k] és radikálisabb progressziót követeltek. A nagyromán nemzetiségi elnyomás [k] kihívásával szemben a magyar kisebbségnek a nemzetiségi realizmus és demokratizmus hatékonyabb magatartását [a szövegben: megtartását — valószínűleg elírásról van szó] kellett kialakítania." (74. — a kihagyott szövegrészeket [k]-val, az újonnan beiktatott két szót kurziválással jeleztem, B.I.J.) Az "egy időre" pótlás az új könyv előszavának több mondatába is bekerült, és ez végső soron azt jelzi, hogy Pomogáts Béla ma a transzszilvanista gondolat folytonossága mellett foglal állást — egyrészt leíró módon, ami a második világháború utáni fejleményeket illeti, másrészt pedig értékelő módon, ami a jelenbeli lehetőségeket és kidolgozandó stratégiákat illeti. Ez azonban — korrekt módon — azzal jár együtt ugyanakkor, hogy a közreadott szövegkorpusz kommentálásakor Pomogáts nem kíván azonosulni egyik fél megállapításaival sem: "Több mint hat évtizeddel a lezajlott vita után nem fogadhatjuk el teljesen — legalábbis az én megítélésem szerint — egyik vitafélnek az álláspontját sem. Kétségtelen, hogy a transzszilvanista eszmekörnek és vele az erdélyi magyar irodalomnak bizonyos mértékig meg kellett újulnia [...]. Azonban (mára elmondhatjuk) az is kétségtelen, hogy a transzszilvanista eszmekör legfőbb értékeit őrizni kellett a harmincas években is, mi több, a rájuk következő korszakokban is, és őrizni kell a jelenben is." (106.)

Jelen gyűjteménynek mindenesetre felbecsülhetetlen az értéke, és ez részben annak az irodalomtörténészi nyomozó kedvnek és szimatnak köszönhető, amellyel Pomogáts Béla felismerte annak a korábban publikálatlan ankétnak a fontosságát, amelyet Szemlér saját nemzedéktársai között kezdeményezett, s amely a Szemlér-archívumban maradt fenn. Ezeknek a szövegeknek egy-egy példánya már 1973-ban eljutott Pomogátshoz, aki a transzszilvanizmusról szóló könyvén dolgozott, és be is építette a véleményeket a könyv jegyzetanyagába. Közülük Szabédi László levele emelkedik ki határozottsága és szigorú logikája révén. Néhány újszerű, megfontolandó gondolatot is megfogalmaz a problémával kapcsolatban, nem annyira a ténymegállapítás, mint inkább a vitára bocsátás szándékával. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy a "hőskor" nemzedéke által transzilván jellegzetességeknek tételezett fogalmi elemek nem trianoni jellegzetességeknek tekintendők-e inkább: "van ok a gyanakvásra, hogy a felfedezettnek vélt erdélyi szellem, mely állítólag a múltban is mindig megnyilvánult (vö. erdélyi csillagok), tulajdonképpen nem abszolút, hanem esetleges jellemvonása az erdélyi életnek." (173.) Ez a felvetés, hogy tudniillik a transzszilvanista ideológia időtlenként állít be aktuális, időleges dolgokat, később Láng Gusztáv és Cs. Gyímesi Éva írásaiban is feltűnik.

Egy másik észrevételében Szabédi az erdélyi szellem létének logikus következményét mutatja ki: "ha van specifikusan erdélyi szellem, akkor annak hatása a te műveiden, erdélyi író, akkor is meg fog látszani, ha te nem vagy transzilvánista". (175.) Látszólag egyszerű megállapítás, de korántsem irreleváns: az irodalomtörténeti gondolkodást mindmáig lényegesen befolyásolja. Ha összefüggésbe hozzuk a Szemlér—Kós eszmecsere levonható következtetésével, hogy az erdélyiség és vele a transzszilvanizmus sokkal inkább hitmozzanat, mint tényállás függvénye, akkor világos, hogy az "erdélyiség" bármilyen műből kimutatható (ad absurdum: egy Weöres Sándor-versből is, ha azt mondjuk Dsida Jenő vagy éppen Szemlér Ferenc álnevén közölné vagy közölte volna valaki). A kilencvenes évekből vagy az új évezred első éveiből számos olyan olvasatot lehetne említeni, amelyek többek között Orbán János Dénes, László Noémi vagy Láng Zsolt erdélyiségéről szólnak, transzszilvanista megalapozottsággal. Ezúttal csupán egy egészen friss példáját említeném a hasonló olvasatnak, amely Horváth Imre következő négysorosából indul ki: "A nyelv kenyér. Friss, ízes és meleg. / A boldogság egy kis morzsája csak. / Fölcsípik, hogy szájamról lepereg — / s szállnak véle a merész madarak." Az értelmezés pedig így indul: "Az előbbi idézet az erdélyi lét, a trianoni döntés utáni erdélyi magyar közösség összetartozás-szimbólumát hangsúlyozza: az anyanyelv az, amivel az erdélyi magyar kisebbség meghatározza státusát és nemzeti hovatartozását. A történelmi fordulat egyben egy új irodalomnak, az erdélyinek a megszületését tételezte."[2] Az az "irodalomtörténeti módszer" tehát, amelyről Szabédi is beszél levelében, végső soron képes saját konstrukciójába, kontextuális érvekkel, bármelyik erdélyi művet beilleszteni. Ilyen értelemben továbbra sincs ok arra, hogy a transzszilvanizmus haláláról beszéljünk, hiszen a transzszilvanizmus, ahogy Szemlér is rámutatott, addig a pontig érvényes, ameddig hozzátartozik a Kós-féle hitmozzanat. Aki ebből a nézőpontból kívánja értelmezni a világot, annak a számára az erdélyi szellem létező, megtapasztalható dolog.

Figyelemre méltó az a rendszerező igyekezet is, amellyel Szabédi a transzszilvanizmust "tájtranszilvánizmusra" és "országtranszilvánizmusra" bontja, és főként az az élesség, amellyel a Reményik és Áprily tájtranszilvánizmusát jellemzi: "funkciója abban merül ki, hogy a Romániába szakadt magyarság számára pótolja a pillanatnyilag elbukott nagy magyar állameszmét" (176—177.). Ebben a tekintetben Szabédi lényegesen radikálisabb, mint Cs. Gyímesi Éva a Gyöngy és homokban, hiszen ő inkább az azonosságtudat és helyzettudat fogalompárosával ragadta meg a változatlan és változó körülmények identitásképző szerepét. A radikalitás abban a helyzetelemzésben is szembetűnő — és a korabeli viszonyokat tekintve érthető —, miszerint "a kisebbségi jogok védelme nem a kisebbség és az államhatalom közös ügye, hanem a kisebbségi nép államalkotó nemzettestvérének és a »gazda-állam«-nak ügye. [...] Ebből következik az, hogy számunkra, bár természetesen bír némi fontossággal a romániai állapotok ismerése is, hát hogyne az istenért! mégis legfontosabb kérdés az: mi történik Magyarországon." (186—187.) De talán nem is ez a meglehetősen elkeseredett vélemény, stratégiai javaslat a fontos a Szabédi-levélben, hanem inkább az a tézis, amely miatt éppen ezt a fenti következtetést vonja le, és amely a Kós-féle "országtranszilvánizmus" pályafutásának elemzését zárja: "A transzilvánizmus az erdélyi népek viszonyát abból a szemszögből nézi, hogy a magyarság egyike az államalkotó nemzeteknek, programot csak az államalkotó magyarság számára tudna adni, márpedig mi Romániának egyik országos arányban nem is túlságosan jelentős kisebbsége vagyunk." (186.)

A Pomogáts Béla által összeállított kötet nem csupán az ankétnak ezt a szűkebb kontextusát kínálja Szemlér és Kós szövegeihez, hanem más írások és részben kapcsolódó viták beiktatása révén a harmincas évek tágabb közegében is elhelyezi azokat. Mindenekelőtt "nemzedéki" kontextusról van szó. Ezzel már Kós is próbálkozott válaszában, sőt, az a szerkesztői jegyzet is, amely Szemlér írását bevezette az Erdélyi Helikonban, s amely szerint a szerző "az úgynevezett »második« erdélyi írónemzedék nevében" szólal meg. (153.) Ez a kontextus részben tágítja a vita körét, Babits Mihály, Jancsó Elemér, Reményik Sándor, Szentimrei Jenő, Szenczei László és mások kötetbe gyűjtött írásaiból lényegesen többet megtudunk a korabeli irodalmi mozgásokról, mintha csupán a vitát elindító szövegekre lennénk tekintettel. Több hozzászólásban felmerül a harmincas évek erdélyi könyvkiadásának és piacának kérdése — hogy az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei például milyen mértékben szólnak az erdélyi, és milyen mértékben a magyarországi közönséghez. Egyre hangsúlyosabbá válik a vita terebélyesedése során a nemzedéki ellentét problémája is, amely fokozatosan a "mitikus és szintetikus", illetve a "realista és analitikus" írásmódok meddő vitájába megy át. Ez a problémafelvetés lényegében már 1929—1930 táján, a "Vallani és vállalni" vitában megtörtént, és ott viszonylag magas színvonalon elhangzottak a fontosabb érvek és ellenérvek. Az 1937-es vitaanyag ismét arra figyelmeztet, hogy az irodalomtörténeti folyamatok nemzedéki típusú megközelítése számos üresjáratot eredményez. Azok a programnyilatkozatok, állásfoglalások, amelyek a harmincas években újra meg újra felbukkannak, és amelyeket Pomogáts Béla előszavában körültekintően vesz számba, sokmindent elárulnak az irodalmi élet mozgásairól, de magáról az akkor íródó irodalomról viszonylag keveset. Ezt a vita néhány résztvevője is megállapítja, amikor arról beszél, hogy a fiatalabb nemzedék szövegei valójában nem sokban térnek el a korábbiaktól. (Ennek egyik előzménye az a Szemlér által is átvett Kuncz-megállapítás, miszerint a transzszilvanista költők versei is a Nyugat költészetének zökkenőmentes, legfeljebb tematikailag kibővült folytatását jelentik.)

Mannheim Károly Ideológia és utópia című könyvében többek között arról a módszerről beszél, ahogyan egy-egy nézetrendszer ideológiaként, egy csoporthoz tartozó reprezentációként tud megmutatkozni. Történetileg kimutatható, hogy az ideológia általában a "másikhoz", az "ellenfélhez" tartozik — és bár a huszadik század folyamán ez a vonatkozás átalakult, Mannheim még teljes joggal mondhatja: "az intencionált tartalmat (az ellenfél »eszméit«) nem az abban való közvetlen megértő elmélyedéssel próbálják megragadni, ami elhangzott, hanem [...] az őket kimondó szubjektum léthelyzetének függvényévé teszik".[3] A Jelszó és mítosz című kötetben sűrűn találkozhatunk olyan passzusokkal, amelyek végső soron ezt az olvasási stratégiát alkalmazzák. Függetlenül attól, hogy egy-egy ilyen észrevétel értéksemleges vagy az ellenfél pozícióit gyöngítő stratégia része, érdemes végigkövetni ezeket az értelmezési javaslatokat, hiszen ezek mutatják meg leginkább egy-egy nézet történetileg behatárolt érvényességét — ezek lehetnek egy-egy utólagos, "korszakoló" törekvés kiindulópontjai. Hasonló stratégiába illeszthető például az a Szemlér-féle állítás, amely a transzszilvanizmus ideológiáját azokhoz a szerzőkhöz köti, akik még nem beszéltek románul, s ezért tulajdonítottak akkora jelentőséget a "közeledésnek". Ugyanígy működik Kósék válaszában az a stratégia, amely a nemzedéki érdekek függvényévé teszi Szemlér, Szenczei és társaik mondandóját. Ez az olvasási stratégia viszont végső soron ellehetetleníti az elvi vitát: ilyenkor már nem a tételek számítanak, hanem azoknak a pozíciója, léthelyzete, akik megfogalmazzák őket. Vagyis: ebben az olvasatban soha nem az számít, mit mondanak, hanem az, hogy ki mondja.

Billentsük át zárlatképpen ezt a gondolatot egy másik síkba. Ha egy-egy megnyilatkozás esetében megvizsgálom, ki az, aki beszél, és miért éppen azt mondja, sokkal többet fogok tudni, mint korábban. Ez a nemzedéki-ideológiakritikai megközelítésmódra is érvényes. Az állítások nem fognak a levegőben lógni, hanem beillesztődnek valamilyen konstrukcióba. Például amikor Pomogáts Béla a "Vallani és vállalni" vita összefoglalását végzi el az előszóban, mintegy el is helyezi a vita hozzászólóit: "A helikonisták nevében Tabéry Géza, Szántó György és Kádár Imre, a polgári radikálisok nevében Osvát Kálmán, Franyó Zoltán és Károly Sándor, a népi radikálisok nevében Tamási Áron és újra Kacsó, a marxista Korunk nevében Gaál Gábor, a szász irodalmi élet nevében pedig Heinrich Zillich fejtette ki nézeteit." (51.) A nemzedéki kategorizálás lényegileg azonos módon működik. A problémák akkor merülnek fel, ha a "ki az, aki beszél", illetve a "miért éppen azt mondja" kérdések mellől kifelejtjük a "mit mond"-ra vonatkozó kérdést — hiszen minden elvi vitának ez a kiindulópontja.

A transzszilvanizmus értelmezésénél többféle szempontot figyelembe lehet venni: elvi-elméleti szempontokat, mint ahogy Szemlér tette a Jelszó és mítoszban, vagy ahogy Cs. Gyímesi Éva tette leíró módon a Gyöngy és homok-ban, amikor az "erdélyi gondolat"-ban rejlő paradox értékviszonyt mutatta ki. Ugyancsak Cs. Gyímesi Éva beszélt arról is — és ez már ismét a kidolgozók léthelyzetét firtató szempont —, hogy a transzszilvanizmus ideológiája jellegzetesen értelmiségi képződmény: "Kétséges, hogy a benne kifejeződő, eszkatologikus hitmozzanatot is tartalmazó magatartásmodell az erkölcsi mintát vállaló egyes kivételes személyiségek szűk körén kívül közösségi érvénnyel is bírhat. Az utóbbi tényező — a tömeghatás lehetőségének — hiánya viszont csökkenti ideologikus hatóerejét, hiszen szociológiailag feltehetően igazolható, hogy a vitális-világnézeti érdekeltségek s az ennek megfelelő értékek, a létbiztonságtól az önérvényesítés lehetőségskálájának tágasságáig, tömegszinten sohasem rendelhetők alá az erkölcsi értékeknek."[4] A Gyöngy és homok transzszilvanizmus-kritikájának erről a mozzanatáról például érzésem szerint nem alakult ki széleskörű vita.

Egy dolgot azonban továbbra sem érdemes figyelmen kívül hagyni: a "mit mond" mozzanatát. Az irodalom is beszél, nem csupán a kontextus.

---

Ugrás az oldal tetejére