utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

Munkás-szubkultúrák történetei. A hatvanas évek első felének prózairodalma. Korunk 2006/9. 16—24.

Munkás-szubkultúrák történetei

A hatvanas évek első felének prózairodalma

1. A domináns kultúra: a kovácstól a mérnökig

Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténeti munkájukban a Forrás első nemzedékének prózaíróit a következőképpen jellemzik: „illúziók nélkül akarták és tudták nézni az életet, már nem a harc hevében, hanem az elemzés higgadtságával vették számba környezetüket, magyarázatot kerestek hőseik megtorpanására is, így segítve a továbblépést.”[1] Egyetértve a jellemzés lényegével, a továbbiakban azt kívánom pontosabban megragadni, mit jelent Szilágyi István, Pusztai János vagy részben Bálint Tibor Forrás-köteteiben az illúziónélküliség, illetve az elemzés higgadtsága.

Annak, hogy a szocialista realizmus a tereket közterekként, nyilvános terekként láttatja (minden, ami fontos és/vagy ünnepi, a nyilvános szférában történik), az emberábrázolásban az a párhuzama, hogy az egyént viszont a közügyekhez és a munkához való viszonyában próbálja megragadni. Ez természetesen ugyanúgy utópisztikus konstrukció, mint ha a szocialista „új ember” életét a monumentális közterek és -utak látványából próbálnánk levezetni, és nem az otthoni környezetéből (is) például.

A munkáskultúra utópisztikus változata igazából a munkához való viszony kialakításához kínál szabályszerűségeket: azt mondja meg, dolgozni hogyan kell (minél többet, minél jobban — túlteljesítve a „normát”). Tézisem szerint Szilágyi István vagy Pusztai János korai novelláinak erőteljes realitás-effektusa többek között abból ered, hogy nem domináns kultúraként, hanem szubkultúraként közelítenek a munkásfigurák mindennapjaihoz. (Nem abból indulnak ki, hogy a munkás az új rendszerben eleve győztes, eleve az értékrend középpontjában áll, hanem egy olyan réteg, amelynek sajátos térhasználata, saját rituáléi, szokásrendjei, belső hierarchiái vannak.) Novelláikban ilyenformán nem a Munkás, hanem konkrét élethelyzetben levő munkások tűnnek fel.

Egy izgalmas, magyarországi munkásságról szóló tanulmányban Mark Pittaway arról beszél, hogy az 1950-es évek elejére az üzemi kultúra újratermelte azokat a hierarchiákat, amelyek a kommunista hatalomátvétel előtt jellemezte ezeknek a csoportoknak az életét.[2] A tanulmány hipotézise ugyanis az, hogy a magyarországi diktatúra totális érvényesülése társadalmi korlátokba ütközött: a propaganda és a tervezés a megvalósult ipari átalakulásokhoz képest egészen más képet mutat; a szerző viszonylag nagy szerepet szán a leírásban az alulról szerveződő csoportidentitásoknak.[3] Anélkül, hogy további kutatások nélkül teljesen érvényesnek fogadnánk el Pittaway leírását a romániai körülmények esetében, érdemes felfigyelni arra, hogy Szilágyi István és Pusztai János rövidprózai művei mennyire rétegzettnek mutatják magát a munkásosztályt is: hogy azoknak a szűkebb csoportoknak a viselkedése, amelyek megjelenítődnek, nem vezethető le a propaganda homogenizáló munkásábrázolásából. A munkáscsoportokon belül nem egyszerűen a teljesítmény, a mennyiség/minőség kettős szabja meg az egyén státusát a hierarchiában, hanem olyan tényezők, mint az alágazat, amelyben az illető tevékenykedik, az életkor vagy a mester—tanítvány viszonyok spontán szerveződése.

Szilágyi István Mozdonyosok című novellájában például nyilvánvaló a hierarchia; a közös, szűk térbe zárt lakatos, fűtő és mozdonyvezető között ki is robban a vita az íratlan szabályoknak engedelmeskedő hierarchikus viselkedésmód miatt: „Csak azt nem tudom, miért nem bírsz magaddal, miért nem férsz tőlem. [— mondja a lakatos a fűtőnek. —] Persze, te sohasem egyengettél összegörbült ütközőtárcsákat. Igen, ti valóban nagy urak vagytok. És te egyebet sem tudsz, csak azt, hogy: »Mi vagyunk a mozdonyosok, vonatnak, fékezőnek, ha úgy tetszik, ötszáz utasnak parancsolunk. Fölöttem a mozdonyvezető, ő az isten, utánam pedig akár az özönvíz. Aztán, ha valami baj van, ott a fűtőház...« Ha a jelzőknek is ti parancsolnátok — folytatta —, akkor fenékig tejfel volna az élet, ugye. De nem, azok nem mindig hunyorítanak zöldet nektek...” (SzI 73.) A novella tétje természetesen az, hogy megkeverje ezt a hierarchiát, anélkül, hogy teljesen eltüntetné. A lakatos megakadályoz egy vonatszerencsétlenséget, amikor megállítja a lejtőn visszafelé guruló szerelvényt, amelyről korábban leszállt a mozdonyvezető és a fűtő. A konklúzió mégsem az, hogy itt egy követendő, hősies modell jön létre, hanem az, hogy a hősködés, a kitűnés nem egyértelmű pozitívum ebben a világban, ebben a csoportkultúrában. Az elbeszélésmód deheroizálja a lakatost, aki ugyan egy archetipikusan „hősies” helyzetben áll helyt (akár az elszabadult bikát megfékező Toldi Miklós vagy a megbokrosodott lovakat megállító romantikus irodalmi hősök), utána viszont ennek a helyzetnek a veszélyes voltán gondolkodik, illetve nyers didaktikus szándékkal korrupcióra biztatja a fűtőt és mozdonyvezetőt („Mennyit fizetnétek, ha nem köpnék semmit a dologról?” — SzI. 85.), csak azért, hogy aztán visszavonhassa ajánlatát. Ez a fajta megjelenítés annak a munkaetikának az átalakulásáról, funkcióvesztéséről árulkodik, amelyről a továbbiakban lesz még szó.

Bálint Tibor Csendes utca című kötetében két novella is fizikai munkás-környezetben játszódik: az Érettségi és az Esti monológ munkásai, akárcsak A mesternél című (sokáig az irodalomtankönyvekben is szereplő) szöveg szereplője, kovácsok. Szilágyi István kötetcímadó írása szintén kovácsok között játszódik — ennek a mesterségnek tehát kiemelt szerepe van a korszak irodalmában. Hogy pontosabban értsük, miért, ahhoz érdemes szemügyre venni azt, amit a nyugat-európai munkásság korabeli helyzetéről írnak az elemzők. A londoni East End tömbházai, a társadalmi háló fellazulása (értsd: a különböző generációk élethelyének megváltozása, a nagycsaládok tagjai közé ékelődő földrajzi távolság stb.) egy olyan kultúrát hoztak létre, amely számos feloldhatatlan paradoxont tartalmazott önmagában is, ezeket a paradoxonokoat ráadásul további technológiai-ideológiai problémák rétegezték át. A londoni munkás igazából az alábbi két ideológia között választhatott: „a látványos fogyasztói ideológia, amelyet a mass media népszerűsített, illetve a hagyományos termelési ideológia, az úgynevezett munkaetika, amely arra a gondolatra épült, hogy a férfi megbecsültsége, vagy akár maga a férfiassága a munkája mennyiségével és minőségével mérhető.”[4] Az elemzés szerzője rámutat, hogy a fogyasztás „mesterséges paradicsomába” való belépés anyagi okokból nem bizonyult igazi alternatívának a munkásság számára, a munkamorál hagyományos értelmezése pedig tarthatatlanná vált abban a pillanatban, amikor újabb gépesített technológiák jelentek meg, kiszorítva a termelési folyamatból számos, szakképesítést nem igénylő munkafázist és ezáltal számos szakképzetlen vagy középkategóriás munkaerőt.[5] Egyre nehezebbé vált tehát kitűnni „a többiek” közül.

Mi az, ami ebből az elemzésből a sztálinista Románia munkásaira is jellemző? A fogyasztói kultúrába való belépés lehetősége nyilván nem. Gheorghe Gheorghiu-Dej vezetésével a romániai gazdasági stratégia a korábbi lenini-sztálini elképzelésekre épült: a nehézipar (ezen belül különösen a gépipar), a kohászat és a vegyipar számított kiemelt jelentőségűnek, annak ellenére, hogy Románia korábban inkább agrárjellegű állam volt, tehát az ipar felfejlesztése fokozott (és javarészt értelmetlen) erőfeszítéseket igényelt.[6] Ennek a stratégiának már 1953-ra mutatkoztak a gyenge pontjai, amikor hivatalos, központi párthatározat vonta kritika alá a nehézipar fejlesztésének egyoldalúságát, és célként tűzte ki a népesség életszínvonalának emelését, ami a fogyasztási javak termelésére való fokozottabb odafigyelést jelentette.[7] Természetesen a román sztálinizmus későbbi korszakaiban (a Ceauşescu-korszakot is ideértve)[8] ezen a téren további hangsúlyeltolódások — regressziók, liberalizálódások — tapasztalhatók. Elemzésünk szempontjából tehát az itt a lényeges, hogy a nehézipar központi szerepet tölt be a romániai gazdaságban a hivatalos álláspont szerint (azzal árnyalva, hogy ez a központi szerep olykor problematikussá válik). Az az út tehát, amelyet az angliai munkásosztály egyik lehetséges opciójaként jelöl meg Phil Cohen, Romániában is járható útnak tűnik az ideológusok számára. És ha a férfi megbecsültsége/férfiassága munkájának mennyiségével és minőségével, a látványos erőkifejtéssel mérhető, akkor ennek a legkézenfekvőbb modellje éppen a kovács. A kovácsfigurák feltűnését Szilágyi István és Bálint Tibor novelláiban tehát a (hagyományos) munkaetika szimbolikus áttételeként foghatjuk fel. Az erőkifejtés és ügyesség Bálint Tibor Esti monológ című novellájában a cigány munkás beilleszkedését is nagymértékben segíti („A legjobb ráverő ez a cigány Dondos” — BT. 83.), de akár virtuozitásra is alkalmat ad, ahhoz hasonló módon, ahogy a népi irodalom nem egy alkotásában például a tánc virtuozitása a férfiasság „bizonyítékának” számít. Szilágyi István Sorskovácsában a tanoncok a felnőtté válásukat dokumentálják a munkában való jó és látványos helytállással: „Akkor Berci elkezdte cifrázni, minden sorozat ütés után melléütött kettőt könnyedén, s bukfenceztette a kalapács vékonyát az üllő szarva felé.” (SzI. 11.)

A munkásosztály megnyerésének fázisában a propagandának természetesen szüksége volt arra, hogy a hatalom birtokosaként, kiválasztott osztályként a munkásokat jelenítse meg. Ugyanakkor megfigyelhetjük azt a hangsúlyeltolódást a romániai munkásábrázolásokban, amely a munka automatizálódásával párhuzamosan, szükségszerűen következik be itt is. A munkásosztály, bármennyire is nyertese (rövid távon legalábbis) a második világháború után bekövetkezett romániai rendszerváltásnak, mégis szükségszerűen alárendelt pozícióban van a hatalom tényleges birtoklása, illetőleg a döntéshozatal szempontjából.[9] Nem véletlenül jelennek meg tehát a korszak prózájában is azok az elemek, amelyek a munkásosztály akkori helyzetéből való kiutat jelzik, illetőleg a kiutat keresik. Ritka epizód marad az a modell, amely Bálint Tibor Érettségi című novellájában körvonalazódik — hogy az érettségizett gyerek a fizikai munkában, a kovácsok között találjon önmagára. Inkább a fordított út, a kiemelkedésé válik visszatérő témává a korszak szövegeiben, Szilágyi Istvánnál ugyanúgy, mint Pusztai Jánosnál: a szakképesítés megszerzése, a legmagasabb elérhető célként pedig a mérnöki végzettség. A mérnök-státus azért is válhatott hosszú távon központivá a szocialista államok értékrendjében, mert a fizikai és szellemi munka kommunista szempontból ideális módon integrálódott személyében: „A mérnök egyszerre munkás és tudós, egy olyan munkás, aki bonyolult számításokat képes elvégezni, illetve egy olyan tudós, aki működtetni tud egy gépet. Ha ez a mesterség nem létezett volna, a kommunizmus biztosan kitalálta volna. [...] A munkás úgy emelkedett fel a mérnök-státusig érkezve, hogy közben nem árulta el osztályát, illetve nem távolodott el a termeléstől és a gyakorlattól, amelyek az igazság egyedüli kritériumainak számítottak.”[10] Ezt a kiemelt szerepet számadatok is jelzik: 1933-ban a Szovjetunió egyetemi végzettjeinek 34 százaléka volt mérnök, 1938-ban már 42 százalékuk. 1988-ban 52 százaléknál tartott a Szovjetunió, Románia pedig 68 százaléknál. (Ugyanekkor Franciaországban és az Egyesült Államokban 7 százalék volt a mérnökök aránya.)[11]

Ez a mérnök-mítosz tekinthető tehát a romániai sztálinista korszak munkásosztály válságára adott sajátos válaszának. Nyugat-Európában a „termelés mindenáron” elve, mint a fenti számadatokból is látható, korábban megdőlt, mint Európa keleti felében. Romániában a termelés-központúság megőrződött, a nehézipari munkás viszont már nem állhatott a hivatalos ideológia középpontjában. A kovács helyét fokozatosan átveszi a mérnök.

Szilágyi István a Mozdonyosok, illetve az Ahol nem történik semmi lapjain egyrészt azt mutatja meg, mennyire mereven és hosszasan képes tartani magát egy sajátos csoportkultúra, a mozdonyos szakmáé, belső hierarchiáival, értékopcióival. Ugyanakkor azt is, hogy mennyire kiszolgáltatottá, törékennyé válik ez a kultúra, amikor arra a hosszas gyakorlattal megszerzett tudásra, amely célokat és távlatokat adott egy (fiatal) embernek, egy technológiai újítás következtében már nincs szükség. A technológiai újítás fölöslegessé teszi azokat a tulajdonságokat, amelyek révén egy mozdonyfűtő azonosíthatta magát szerepével („ne csomózd nekem a szenet”; „terítsd, ha mondom!” — SzI. 137.), vagy amivel egy mozdonyvezető kitűnhetett a többiek közül (a kézzel készített mozdonysíp hangja, vagy részben akár az, hogy az óra megnézése nélkül percre pontosan vigye a vonatot). A mozdonyfűtői szakma megszűnik a gőzmozdonyok forgalomból való kivonásával, a mozdonyvezető szerepe is radikálisan átalakul a Diesel-mozdonyok megjelenésével. Nem véletlenül érzi úgy egy teljes generáció, hogy a technológiaváltással ő maga is eltűnik a süllyesztőben, értékeivel együtt: „Valaki mondta még ezt nekem. Hogy mi is megyünk a mozdonyokkal. Mint a fáradt fémet, mely évtizedekig rezeg... Beolvasztják. Fölfrissül az újonnan bányászott ércben, hogy az öntőformák tekervényeit fölvegye. Tombori nem érti ezt. Szomorú, bágyadt. Öreg.” (SzI. 152.) A generációs perspektívák természetesen másak: a fiatal emberek számára (az Ahol nem történik semmi esetében az elbeszélő is fiatal ember — frissen végzett, egykori munkahelyére visszalátogató mérnök) a továbbtanulás, a mérnökké válás reális lehetőség, az idősebbeknek rezignáltan kell beletörődniük a technológiai-értékrendbeli változásokba. Kissé más hangsúlyokkal ez a generációs perspektíva érvényesül Pusztai János Meglesett élet című írásában is, azzal a különbséggel, hogy ott az idősebbik szereplő, Néma az új rendszerbe eleve idős emberként érkezik meg, miután cselédként dolgozta le élete legnagyobb részét. Ezért nevezheti a Pusztai-kötet előszavát jegyző Földes László „feltételes önéletrajz”-nak ezt a szöveget, egy olyan ember történetének, akivé például Pusztai János és nemzedéktársai válhattak volna, hogyha harminc évvel korábban születnek.[12]

2. Szubkulturális kódok

Az eddigiekben inkább azt vázoltam, hogy néz ki az a domináns kultúra és értékrend, amelyre ráépülnek a munkás-szubkultúra sajátos elemei Szilágyi István, Pusztai János és részben Bálint Tibor műveiben: azok az elemek, amelyek e prózai művek fontos újdonságát jelentik a korszak irodalmi kontextusában.

(2.1. Lakhely)

A korszak (fiatal) munkásai főként munkásszálláson, albérletben vagy egy-egy ideiglenes, városoktól, falvaktól távol eső építőtelep barakkjaiban laknak. A munkásszállás különféle interakciókra biztosít lehetőséget: az együttélésből konfliktusok is származnak, de a szolidaritás kialakulását is segítheti az összezárt életforma. Pusztai János a Meglesett életben hosszasan ír le egy esti dorbézolást, amelynek egy „szurkospapír tetejű deszkabarakk” a helyszíne. Itt az intim szférával való visszaélés érzéketlensége hangsúlyozódik — a főhős aludna, de a három fiatal lakótárs nem törődik vele: részegek, kártyáznak, nőt hoznak a lakótérbe, aki kibicel nekik a kártyapartihoz, aztán egyenként kivonul mindhármukkal egy-egy félórára. (PJ. 97—101.) A szégyenérzet hiánya egyébként gyakran feltűnik a Pusztai által hasonló közegben leírt társas együttlétek kapcsán (pl. PJ. 66., 79.).

A szolidaritás kialakulása olyan szövegekben érhető tetten, mint például Szilágyi István Szerencsekerék című szövege, ahol négyen laknak egy legényszállóban, és afféle apaszerep is körvonalazódik egyik szereplő (Mihu) esetében — ő kezdeményezi, hogy a lakótársak együtt induljanak a negyedik keresésére, aki, mint kiderül, munkaidő után bent maradt a műhelyben, hogy megpróbáljon elvégezni egy olyan munkát, amelyhez igazából több emberre volna szükség. Bálint Tibor Esti monológjában is együtt laknak a tengerpartra delegált kovácsok, itt inkább csak a (pozitív) mintaadás lehetősége jelenik meg mint ennek az együttlétnek a hozadéka („A barakkban lehevert és hunyorgón nézte Bakó ágya fölött a könyvespolcot.” — BT. 86.) Ebben az elbeszélésben az is nyilvánvaló egyébként, hogy nincs igazi különbség a formális együttlét és a hálóhelyen való együttlét között — Dondos, a cigány kovácslegény a munkahelyükön kéri a másik kovácsot, hogy beszéljen neki a fizikai, természetföldrajzi törvényszerűségekről. Bálint tehát kevésbé aknázza ki a szubkulturális megjelenítés lehetőségeit, mint például Pusztai.

Az albérlet szintén szükségszerű interakciót jelent a munkásfiatalok számára — általában egy másik értékrenddel (hivatalnokokkal, idősebb kispolgárokkal, egy „régi” világszemlélettel) való futólagos találkozás alkalmát. Ehhez kellemetlenségek is tartozhatnak: a szűk tér okozta elégedetlenség (SzI. 93.), új felismerések/élmények, például hogy nem minden gyermek születik egyforma képességekkel, amint az együtt-tanulás folyamatában kiderül (SzI. 97.), az öntudatlan mintaközvetítés az idősebb háztulajdonosok irányában (BT. 9—23.). De furcsaságként megélt, éles helyzeteket is létrehozhat, mint például Pusztai János második kötetében, az Illés szekerén című 1969-es regényben, ahol a főhős hálótársa az albérletben egy korábban számára ismeretlen lány — aki természetesen rövid úton a szeretőjévé is válik.

Az életkörülmények körvonalazásakor érdekes lehet talán az albérlő-munkásfiatalember egy afféle tipikus napjának leírása: „Rendszerint mire a fűtőházból kimosdottam, s hazaértem, öt óra volt. A korán beköszöntött téli napokon ilyenkor már szürkülödött. Otthon mindig Zolikával kezdtem; hatig kínoztuk a számtant. Aztán alig volt időm, hogy az újságot átfussam, s már hívtak is vacsorához a koránfekvő öregek. De így jó is volt nekem, főleg ha utána a városba indultam. Sokat csavarogtam. Így próbáltam elütni az egyedüllétemet. Néha, amikor beszédes kedvében volt az öreg, még vele is szívesen elüldögéltem.” (SzI. 121.)

Az ideiglenes építőtelepek lakóterei inkább Bálint Tibor történeteiben tűnnek fel, az Esti monológban az újdonság, a változtatás lehetősége kapcsolódik ehhez az állandó otthontól távoli életformához (BT. 81—87.), Az elvarázsolt lány című szöveg viszont (amelyik bizonyos történetelemek, figurák révén a Zokogó majom előképének tekinthető) az ideiglenesség-érzés negatívumait is megmutatja a már családot alapított egyén nézőpontjából. (Szilágyi Istvánnál, az Ahol nem történik semmi lapjain is feltűnik egyébként egy figura, aki azért nem választja a mozdonyos-életformát, mert több állandóságra vágyik. Ő előfűtő marad a vasúti műhelyben. — SzI. 130—131.)

(2.2. Szabadidő, szórakozás, tánc)

A korábbi időszak prózájához képest fontos fejlemény a hatvanas évek elején, hogy egyre nagyobb tér nyílik a szabadidő, a szórakozás megjelenítésére. A vendéglő, a bál vonzó helyszínek is lehetnek („Hatvan tövises esztendeje alatt alig-alig volt alkalma ilyen előkelő helyen megfordulni” — PJ. 115.), ugyanakkor idegen terep is, különösen ha nem a saját, szűkebb csoport rendezvényén járnak a szereplők (SzI. 109.), vagy lelepleződik a szereplő számára a bál túlontúl hangsúlyos „funkcionalitása”, és ezért őrzi meg inkább a kívülálló szerepét: „A bálterem fölött körbefutó erkélyről néztem a táncolókat, egy oszlopnak dőlve. Annyira idegennek tűnt nekem az alattam hemzsegő, kavargó tömeg, a parfüm, az izzadságszag és a por örvénylő fátyla alatt, hogy nézni is alig bírtam. »Nem, ezt nem nekem találták ki. Pedig ezek itt mind szórakozást, szerelmet, barátot keresnek. Talán találnak is.«” (SzI. 123.) A szórakozás, a szabadidő terein járva is jól elkülöníthetők a mi/ők vagy az én/ők viszonyrendszerek. Különösen az Ahol nem történik semmi báljelenetében egyértelmű, hogy miként válnak el végzettség szerint a társadalmi csoportok, azzal együtt, hogy a szöveg sejteti: ideologikus célzattal, a társadalmi szolidaritás növelése érdekében történik egyfajta „elkeverési” kísérlet: a leánylíceumban tartott táncestre a munkásfiú a kultúrfelelőstől kapja a jegyeket — „tudod, küldtek a vállalatokhoz is, hogy munkásifjak is legyenek”, mondja társának. (SzI. 108.) Az elkeverés kudarcba fullad: az elbeszélő hívatlan vendégnek érzi magát, mozgását sutának, ruháját a többi közül kirívónak érzékeli. Nem találja a megfelelő szavakat tánc közben a lánnyal, aki tetszik neki, a lány szűkebb köre pedig verbálisan és tettlegesen egyaránt „kiutasítja” a csoportból: surmónak nevezik, majd el is küldik: „Lépj le, tata! Na, olajozz, mit tátod a szád!” (SzI. 110.) Végül is nem verekedéssel, csupán egyetlen lökéssel végződik az epizód, de ez is jelzi, hogy ilyen módon a hierarchiák nem átjárhatók, csupán a felfelé-előre menekülés, a mérnökké válás oldja meg a beilleszkedési problémát (egyénileg, hiszen ezáltal a tanultság-skálán mégiscsak más kategóriába kerül át a főhős, Boia mítoszértelmezését is figyelembe véve persze ez a másság már nem áthidalhatatlan).

(2.3. Alkohol, kocsma)

Különösen Pusztai János Forrás-kötetében sűrűn visszatérő elem az alkohol — amelyet egyaránt fogyasztanak a szereplők kocsmában, munkahelyen vagy a lakóhelyükön. (Az alkoholfogyasztás munkásközösségekben betöltött funkciói közül itt elsősorban a munkarendhez való illeszkedést, a mindennapi/jeles napi szokásrendbe való beépülést, a közösségi élményt emelhetjük ki.)[13] Szilágyinál is az alkohol nyújt valamennyire ismerős, otthonos érzést a magukat betolakodóknak érző fiatalemberek számára („félreeső asztalhoz telepedtünk. Bort rendeltünk.” — SzI. 109.) Pusztainál azonban szinte minden élethelyzetben „alkalmazható” eszközzé válik az alkohol, még ha a munkahelyi alkoholfogyasztás szankciókkal jár is. A szankciók ellenére mindvégig jelen van a munkafolyamatokban: az egyik szereplő folyamatosan italt csempész le a bányászokhoz, lebukik, de otthona továbbra is afféle olcsó zugkocsmaként működik. (PJ. 66.) Egy másik szereplőt pénzlevonással szankcionálnak munkahelyi alkoholfogyasztás miatt (PJ. 82—83.), viszont az, aki szankcionálja, maga is italt hozat magának (PJ. 118.). A főhős kedvenc helye a Lápos nevű kiskocsma, amelybe saját bevallása szerint „életet lesni” jár: hallgatja a beszélgetéseket, figyeli a kocsmában lezajló eseményeket, amelyekből egy-egy életutat lehet kikövetkeztetni. (PJ. 71.) Ehhez az „életleséshez” némi irónia is kapcsolódik (igaz, nem magához a figyeléshez, inkább csak a választott helyszínéhez), a főhős barátja többször is megkérdőjelezi, hogy a kocsmában töltött idő valóban alkalmas lényegi dolgok megfigyelésére („Emésztőgödör ez a butik, menjünk innen.” — PJ. 75.). Pusztai szövege egy pillanatig sem azt állítja, hogy „jól van ez így”, az viszont tény, hogy jelentősen eltávolodik kötetében attól az idealizált képtől, amely a munkásokról kialakult a korszak sajtójában és irodalmában (akár bányamunkásokról, akár egyéb ipari környezetben dolgozókról van szó). Azt is lehetne mondani, hogy visszakapcsol a századfordulós és a két világháború közötti nyomor-ábrázolás néhány aspektusához — Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténete a harmincas évek népi íróit emlegeti ezzel összefüggésben.[14]

A kocsma a radikális mássággal való találkozás potenciális színhelye is: Pusztai Lápos kocsmájában például számos festői alak megfordul. Bálint Tibor egyik novellájában a zajos kiskocsmában üldögélő egyetemi hallgató asztalához feltűnő műveltségről árulkodó mondatokat használó, csavargó külsejű figura ül le. Ahogy a társalgás előrehalad közöttük, egyre nyilvánvalóbbá válik a csavargó nihilista értékrendje — Villont idézi, rontott Faludy-fordításban, a szent egoizmust dicsőíti — ezzel az egyetemista már nem tud azonosulni. Végül a pincér „fejti meg” az egyetemista számára a külső és a beszédmód rejtélyét: „Gyára volt. Tizenkét éve iszik...” (BT. 129.)

(2.4. Mi-tudat és csínyek, ugratások)

A hatvanas évek pályakezdői, ha az ilyen radikális eltérések esetében magyarázatként használják is az osztályszempontot, a munkások kisközösségeinek bemutatása során már kevésbé alkalmazzák azt az értelmezési sablont, amely kizárólag a származás és a munkahelyen betöltött funkció alapján értékelné az egyént: spontán szimpátiák, mester—tanítvány viszonyok, szolidaritási hálók alakulnak ki itt a munkások között.

Egyszerre kapcsolják össze és individualizálják a csoporton belül az egyéneket azok a hagyományos ugratások, amelyek a munkás-szubkultúra elemeiként is felfoghatók. Aki az ilyesfajta ugratások célpontjává válik, olykor teljes kizárásra kerül a közösségből, ugyanakkor van visszaút is a csoportba egy-egy ilyen ugratást követően. Bálint Tibor Érettségi című novellája klasszikus beavatási szertartásként mutatja be az ugratásokat, amelyeket a kezdőnek kell elszenvednie. A munkatársak swungért küldik a szomszédos műhelybe, majd ide-oda küldözgetik a részlegek között. Amikor a bádogosok telerakják a zsákját téglával, és azzal visszatér a saját részlegére, akkor nikkelezett szemmértéket kérnek tőle. (BT. 64.) A történet a teljes beavatódással, a dicsérettel és a túlórába való bevonással zárul. Itt érintetlenül működik a munkahelyi hierarchia.

Pusztai Jánosnál idősebbeket, fiatalabbakat, magasabb rangúakat, férfiakat, nőket egyaránt megtréfálnak. Port szórnak a Néma tejébe (PJ. 61.), ócskavassal töltik meg a táskáját (PJ. 89.), higanyt kevernek az undok csoportvezető tejébe (PJ. 90.), üvegporral szórják be egyik kolléganőjük kimenőruhájának hónalját (PJ. 90.), a közös szálláshelyen pedig felmerül annak lehetősége, hogy egyiküknek-másikuknak égő papírt fűzzenek a lábujjai közé vagy cipőkrémmel kenjék be az arcát, ha megpróbál kilógni a sorból. (PJ. 100.) Itt a csínyek befogadást és teljes elutasítást is jelenthetnek: a csoportvezető a higany-epizód után például végleg távozik a részlegről. Némának és Zamfirának van esélye arra, hogy a csínyek a beilleszkedésüket ne tegyék teljesen lehetetlenné.

(2.5. Férfiszerepek, női szerepek)

Az ugratásokból is látszik: meglehetősen maszkulin világ az, amelyik ezekben a történetekben megjelenik. (Annak alapján, amit a hagyományos munkaetika kapcsán fentebb jeleztem, ez korántsem meglepő.) A nőkép is ezt támasztja alá. A fizikai munkás-környezetben kevés a nő („Irén volt az egyetlen nő, aki a műhelyekben dolgozott. Húsz év körüli lehetett, szőke hajú, barna szemű, nagyon csinos. Elszabadult idomait a kezeslábas munkaruha és a bőrkötény sem tudta teljesen eltitkolni. Ő maga nem is akarta.” — SzI. 99.), ezek pedig általában könnyű erkölcsűek: nőiségüket előjogok megszerzésére használják („Szultántól mehet, mert csak intenie kell, Zamfira már oldja is meg a munkanadrágja madzagját.” — PJ. 70.). A sztereotip nőkép másik vonatkozását erősíti (tehát azt, hogy a nő szerepe az otthon rendben tartása, a férfival szemben alárendelt szerepben) Pusztai művének egy másik jelenete, amely a bányavidék fizetésnapi rituáléját mutatja meg: „A fizetésre ácsingózó asszonyok is félnek tőle [az erős napsütéstől]; betelepednek az útmenti tikkadt szilvásba. Csatorálva üldögélnek nagy gyomrú hátikosaraik mellett. [...] Havonta kétszer látja itt az asszonyokat, előlegkor és elszámoláskor. Kora délelőtt megindul a búcsújárás. A férjek türelmetlenül lesik az órát, mikor szabadulhatnak a munkából. Férj és feleség együtt indul el — ősi szokás ez ezen a bányavidéken — vásárolni. A pénzköltés mámorító hangulata közben a férfiak felöntenek a garatra, a feleségek meg görnyedve cipelik a hátikosarakat. Sűrjen megesik, hogy az asszony is szesztől roggyanó inakkal jut haza.” (PJ. 87.) A sztereotip nőképből való kitörés lehetősége, ahogy a hagyományos munkásszerepből való kilépésé is, a továbbtanuláshoz, a mérnökké váláshoz kapcsolódik. (BT. 117—123.) Többnyire ugyanúgy utópikus regiszterben persze, mint amelyik a munkás—mérnök metamorfózist is kíséri.

(2.6. Nyelvhasználat)

A munkáskultúra szubkulturális megjelenítéséhez hozzátartozik a sajátos nyelvhasználat, a szakzsargon és az argó jelenléte is a korszak novelláiban. Bálint Tibor novelláira kevésbé jellemző a nyelvi környezet ilyen jellegű megteremtése, Szilágyi vagy Pusztai viszont érezhetően nyelvileg konstruálják meg a mozdonyosok, illetőleg a bányavidék világát. A jellegzetes szótárban felbukkannak az olyan szavak, amelyek inkább a magánszféra, az emberközi viszonyok jelölésére szolgálnak. A „húzása volt”, „kombinált ma estére egy kis mesét” az udvarlási szokásokat helyezik át munkásregiszterbe, de a kollokviálisabb szófordulatok a kollégák (jelen esetben lakótársak) közötti szoros viszonyt is képesek jelezni („öregem”, bediliztél”, „ne dumálj annyit”). (SzI. 50—51.) A Mozdonyosok párbeszédeiben inkább a szakmai környezetbeli megszólítási formulák járulnak hozzá a szöveg hangsúlyosabb realitás-effektusához („vezér urak”, „vezér úr” — mondja a lakatos a fűtőnek és mozdonyvezetőnek, illetve a fűtő a mozdonyvezetőnek — SzI. 78—79.) Az Ahol nem történik semmi világában különösen a csoportidentitások konfrontatív körülhatárolásakor bukkannak fel az argóból származó kifejezések (a báljelenetben a már említett „lépj le, tata”, „olajozz”, a „surmó” főnévként való használata stb. (SzI. 110.) Később ugyanez a fiú, aki egyébként az egyik mozdonyvezető fia, „fűtőházi patkány”-ként nevezi meg a lakatosműhelyben dolgozó főhőst. (SzI. 133.) Pusztai János szövegei ebből a szempontból homogénebb módon, egyértelműbben törekszenek a rétegnyelvi szófordulatok beépítésére. Csupán néhány példa: „Ma lóvéért melózunk” — mondja valaki fizetésnapkor (PJ. 86.), „Jössz sit után egy decire?” (PJ. 64.); „Ha egyszer a képedre másznak ott, kiszoksz belőle” (PJ. 71.); „Dutyiban ült a pasas, megértesz engem?” (PJ. 71.); „Kenjed már!” [Keverd a kártyalapokat!] (PJ. 100.). „Szakmai” szövegelemek is feltűnnek: „Induláskor a pofástörőhöz állsz.” (PJ. 69.) Ezek a csoportnyelvi jelölőelemek lehetővé teszik az olvasó számára, hogy valamiképpen pozicionálják magukat a megjelenített történetek, események szempontjából: sajátjukként vagy valami sajátosként, idegenként fogják fel az illető világot. Az olvasó tehát bevonódik a mi/ők játszmáiba, akár az idős/fiatal, akár a munkás/értelmiségi, akár a városi/falusi elkülönülésekre játszanak rá az egyes szövegek.

Részlet egy hosszabb tanulmányból, amely a Sapientia—KPI támogatásával készült

A vizsgált irodalmi művek

Bálint Tibor: Csendes utca. Irodalmi Könyvkiadó, Buk., 1963. (BT)

Pusztai János: Ösvény a világba. Irodalmi Könyvkiadó, Buk., 1965. (PJ)

Szilágyi István: Sorskovács. Irodalmi Könyvkiadó, Buk., 1964. (SzI)

---

Ugrás az oldal tetejére