utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

Megtérés, teatralitás, osztálytudat. Pályakezdő prózaírók emberképe az ötvenes-hatvanas években. A Hét 2006. augusztus 10.

Megtérés, teatralitás, osztálytudat

Pályakezdő prózaírók emberképe az ötvenes-hatvanas években

0. Az ötvenes-hatvanas évek irodalmi beszédmódjai

Az irodalomtörténetírás többé-kevésbé konszenzuálisan kezeli azt az álláspontot, hogy a Forrás sorozatban debütáló pályakezdő írókkal, költőkkel megváltozik valami az erdélyi/romániai magyar irodalomban.[1] Versben Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, prózában pedig Szilágyi István, Bálint Tibor, Pusztai János vagy akár Bodor Ádám nevéhez szokás kapcsolni ezt a változást, amelyet az „első Forrás-nemzedék” irodalomtörténeti kategóriája jelöl. Láng Gusztáv ehhez képest egy másik fogalmat is bevezetett a korszak irodalmának leírásához, amely a változás részese: ő „az erkölcsi ellenzék nemzedéke”-ként beszél a Szilágyiéknál valamivel idősebbekről: Páskándi Gézáról, Szabó Gyuláról, Kányádi Sándorról, a kései kötetmegjelenés miatt az „első Forrás-nemzedékben” is említhető Bálint Tiborról, illetve önmagáról, aki Páskándi Géza biztatására kritikusi szerepben tűnt fel ebben a csoportban. (Láng 2001. 129—130.)

Ha a történelmi eseményekkel is kapcsolatba kívánjuk hozni ezt a poétikai/hangnembeli módosulást az akkori pályakezdők irodalmában, akkor a két leginkább kínálkozó támpont 1953, illetve 1956 volna: Sztálin halálának éve, illetve a magyar kommunizmusellenes forradalom időpontja. Ha effélével próbálkoznánk, természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy a politikai események kulturális térbe való kivetülése nem egyirányú ok-okozati viszonyként ragadható meg, illetve azt, hogy ebben az esetben nem azonnali reakciókról, inkább tágasabb időkereteken belül érvényesülő változásokról beszélhetünk. (Az 1956-os forradalomra érthető módon nem történik utalás a vizsgált szövegekben, Sztálin halála sem bukkan fel ezekben a prózákban. Ez mindenképpen elbizonytalanítja a változások egyértelműen kontextuális magyarázatait.)

Ez a tanulmány nem a kapcsolat jellegét vizsgálja, hanem annak ered nyomába, hogy milyen jellegű ez a változás a prózában: mi az, ami voltaképpen megváltozik. Ezt a kérdést azért is releváns felvetni, mert versben könnyebb észlelni a változást: a Szilágyi Domokos, Hervay Gizella vagy a Lászlóffy testvérek versnyelve sokkal egyértelműbben különül el a náluk idősebbek poétikájától — a versformák szabadabb kezelése, a szabadversek erőteljesebb jelenléte formailag is leírható. Prózában inkább a hangsúlyosabb realitás-effektust, illetve a két világháború közötti prózahagyományhoz való visszakapcsolást emeli ki néhány értelmező. Ellenőrzendő hipotézisként ebből indulok ki a továbbiakban.

A változás vizsgálatához egy olyan mintát használok, amely nem mennyiségileg reprezentatív — az értelmezés tehát nem a korszak teljes szövegkorpuszából vonatkoztat el egy általános modellt vagy típust. Inkább arra törekedtem, hogy: 1. jelentős írók munkáit vessem össze, olyan írókét, akik hosszú távon kanonikus pozícióba kerültek az erdélyi magyar irodalom értékrendjén belül; 2. pályakezdésük pillanatában vizsgáljam műveiket és azok világképét, emberképét, ezáltal mintegy a pályakezdések lehetőségeit is figyelve a különböző időpillanatokban, hozzávetőleg 1953 és 1969 között; 3. hasonló műfajokat vessek össze, ebben az esetben rövidprózát — Szabó Gyulától így nem a pályája elején írt Gondos atyafiság című regényt, hanem egy rövidprózakötetet választottam. A vizsgált könyvek: Sütő András: Emberek indulnak (1953), Szabó Gyula: Annyi baj legyen (1956), Bálint Tibor: Csendes utca (1963), Szilágyi István: Sorskovács (1964), Pusztai János: Ösvény a világba (1965), Bodor Ádám: A tanú (1969) — ez utóbbit a Gheorghiu-Dej korszak lezárulása utánról, mintegy viszonyításképpen emeltem be a vizsgálódás terébe.

A viszonyítási pont azért is szükséges, mert itt előrebocsátott konklúzióm szerint az „ötvenes évek” prózaparadigmájához képest radikális változás éppen Bodor Ádám kötetében következik be, a korábbi pályakezdő kötetek esetében legfeljebb enyhe hangsúlyeltolódásról beszélhetünk. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy akkorra, amikor Bodor Forrás-kötetét publikálja, a többi (már esetleg sokadik könyvénél tartó) szerző írásmódjában ne következett volna be átalakulás. A változás időbeli rögzítéséhez viszont relevánsnak gondolom a Bodor-könyv megjelenésének eseményét.

Az alábbiakban a korszak prózájának legjellegzetesebb vonásait kísérelem meg felvázolni.

1. Megtéréstörténetek

Az ötvenes évek költészetében a közérthetőség-elv erőteljes érvényesülése miatt minimálisra csökkent a metaforikus kifejezésmód szabadsága: a metaforikus struktúrák teljesen előre látható útvonalakat jártak be. Részben ebből adódott, hogy a sztálini korszak költészetének legjellegzetesebb stílusalakzata az ellentét volt. (Negrici 2003. 25.) Elsősorban a múlt és a jelen hierarchikus oppozíciója szervezte ezeket a szövegeket, a jelennek (a jövő távlatában) mindannyiszor pozitív szerep jutott. A kérdés az, hogy milyen szövegszervező eljárás felel meg prózában ennek az ellentétező logikának.

Az ötvenes évek legjellegzetesebb romániai magyar novellái megtéréstörténetek.[2] Az emberek, a szereplők életében valamilyen fordulat következik be. Szabó Gyula 1956-os könyve három novellát tartalmaz, lényegében mindhárom (Csillagtól csillagig, Napirendi pont, Annyi baj legyen) megtéréstörténet, a passzív attitűdtől az aktív közösségi fellépés irányába tett döntő lépéssel. A Csillagtól csillagig egy gyermektelen, idős pásztor, Bujdosó Zsiga első gyűlésbeli felszólalását állítja középpontba, amelynek éppen prömier-volta ad súlyt. De nem csupán a felszólalás ténye jelenti a változást, hanem az is, ami a felszólalást követi: Bujdosó Zsiga átértékeli saját korábbi értékrendjét is, a gyerekvállalás kapcsán — utólag bánja, hogy nem született gyereke. A Napirendi pont hasonlóképpen a közügyekből korábban kimaradó figura aktivizálódását mutatja meg, ezúttal a részben igazságtalan bírálat indítja el a főszereplő Bíró Sebestyénben saját korábbi opcióinak felülvizsgálatát, illetve az Ifjúmunkás Szövetség működésének újragondolását. Az Annyi baj legyen a nyilvánosság szerepét értékeli fel a novellafigurák életében: a fordulat (az egyik kollektívben dolgozó földműves sorozatosan alulteljesít, a nyilvános megszégyenülés hatására jobb belátásra tér) nem a faluközösség nyilvánossága, hanem a szélesebb körű sajtónyilvánosság/faliújságnyilvánosság hatására következik be.

Sütő András vizsgált kötetében is túlsúlyban van ez a történetformálási mód (Hajnali győzelem, Anikónén’ felébred, A hetedik stb.) — itt is az aktivizálódáshoz kapcsolódik leggyakrabban a fordulat, vagy a korábban mentális gátak miatt elfogadhatatlan szerepek (lány mint traktorista az apja földjén) legitimációjához.

A fordulatot különböző szinteken mutatja az elbeszélés — a múlt leggyakrabban (egyébként kézenfekvő módon) az idősebb szereplők révén tűnik fel, a jelen/jövő pedig inkább a fiatalok révén. A korabeli költészet dichotóm szerkesztésmódjának tehát részben a szereplői értékrendek oppozíciója, részben az „ilyen volt — ilyen lett” struktúra feleltethető meg. A fordulat egyik lehetséges megvalósulása az, ahogy az idősebbek a fiatalok „pártjára állnak”. Ebben a képletben a fiatalok a sztálinista irodalom „új ember”-prototípusai is, egy új értékrend kivetülései. Ilyen figura Sütő traktoristalánya A hetedik című írásban, Szabó Gyula vívódó, de bizakodó hősei a Napirendi pontban, vagy Bálint Tibornál, a Láncreakcióban az idősebb házaspárnál lakó albérlők. Ez a fordulatépítő stratégia még Pusztai János prózájára is jellemző kezdetben, Szilágyi Istvánnál ritkábban tűnik fel. Bodor Ádámnál egyáltalán nem jellemző.

Sütő András Hajnali győzelem című írásában felbukkan a „többszörös fordulat” perspektívája is. Ehhez mérve még egyértelműbb, hogy miről szól ez a fordulatretorika: hogy egy bizonyosság itt a lényeg, nem a változás maga. Kovács János, a novella kétkedő, meggyőzendő figurája mondja: „Azután jött ez a nagy változás. Ti azt mondtátok, mondjam el, amit láttam. De gondoltam, mi lesz, ha megint felülkerekednek az urak s az ő kezükben lesz a hatalom. (...) Azt mondtam magamban: ha véletlenül megváltozik a világ, egy szép napon csak bejön valaki. Kovács János, maga volt az, aki a grófot beárulta a kommunistáknak? Hát én voltam. Na, jöjjön velünk. S látjátok, a szegénységet túléli az ember. De a halált, azt nem lehet túlélni. Hát így gondolkoztam.” (Sütő 1953. 23—24.) A kommunista szereplők perspektívájából egyértelmű: Kovács János visszafordíthatónak, bizonytalannak látja azt, amit ők visszafordíthatatlannak: „Gyenge ember voltál, János” — mondják.

Kilépve kissé a Sütő-novellák világából, azt állapíthatjuk meg, hogy bár az osztályellentétek teljes feloldódása sosem következett be a kommunista időszakban, a többszörös fordulat elve nagyon is jellemző volt a Gheorghiu-Dej időszak politikai életére. Ide lehetne sorolni például Románia és személyesen Gheorghiu-Dej Tito-féle Jugoszláviához fűződő viszonyának fordulatait, amely barátiból ellenségessé vált, majd újra barátivá szelídült. De akár azt a fordulatot is, amely a történetírók egybehangzó vélekedése szerint alapjaiban rendítette meg a kommunista több országainak hatalmi elitjét: a Szovjet Kommunista Párt 1956-os, XX. Kongresszusának sztálinizmust elítélő dokumentumáról van szó. Hruscsov olyan módon írta át a történelmet ebben a dokumentumban, hogy az számos kommunista vezető önlegitimációjának alapját rendítette meg. És bár később a történelem visszamenőleges átírásai (a George Orwelltől is ismert módon) már rutinosabban történtek, a szovjet desztalinizációs igyekezet nem hagyta érintetlenül a romániai kommunista rendszert sem, sok nyugtalanságot okozva.

2. Teatralizáltság, nyilvánosság

A kommunista diktatúrák lételeme a nyilvánosság: a hatalom érdeke, hogy minél szélesebb körben és minél inkább részletekbe menően átfogja az élet különböző tereit és területeit. Lényegében a magánszféra felszámolására törekszik: igyekszik minimálisra csökkenteni az olyan élethelyzetek létrejöttének esélyét, ahol az egyén szabadon, a hatalom szempontjából tehát kiszámíthatatlanul cselekszik. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy a hatalomgyakorlás maga volna nyilvános, hiszen a lényeges dolgok továbbra is zártkörű gyűléseken történnek, ezeknek a történéseknek pedig csak a sajátosan megszűrt és deformált elemei kerülnek ki az irányítottan, szervezetten, központosított módon működő nyilvános szférába. Nem a hatalom működése nyilvános tehát, inkább arról van szó, hogy a hatalom gondoskodik róla, hogy állandóan jelzéseket adjon önmagáról, jelenlétéről.

Ezért mondhatjuk, hogy a kommunista hatalom jellegzetes térhasználatában a köztér szerepe olyannyira felértékelődik, hogy gyakorlatilag mindent megpróbál bekebelezni. Ennek már a harmincas évek szovjet építészetében megvannak a gyökerei, ahol számos utat, épületsort eleve a felvonulások, teátrálisan szerveződő események színhelyeként komponáltak meg.[3] Ez azonban többé-kevésbé szimbolikus érvényű dolog, a kommunista utópia szerves része. Az utópia felől egy lépéssel közeledve a mindennapi térhasználathoz, megmarad a szervezettség, az irányítottság, a nyilvánosság összetevője, amennyiben az emberek tervezőasztalon született új otthon-típusa nem tölthette be ugyanazt a funkciót, mint egy polgári vagy falusi otthon. Néhány esetben, mint a magyarországi Sztálinváros esetében a terek kialakítása nulláról indulhatott, teljesen új várost képzelhettek el a tervezők. (A Ceauşescu-féle Románia történetéből persze tudhatjuk azt is, hogy később a meglévő terek új kívánalmak szerinti átalakítása sem ütközött akadályokba.) Sztálinváros, amely 1950-ben kezdett épülni, azért is fontos példa, mert a tervezése éppen azzal az ideológiával kapcsolódik össze, amely az ötvenes évek folyamán expanzióban van, híveket és szövetségeseket próbál meg szerezni magának. Az effajta városokban kialakuló életlehetőségekről írja Horváth Sándor: „A város »tervezett« lakóinak, a »szocialista emberek« életkereteit meghatározó városnak elsősorban a kollektív élet lehetőségét kellett megteremtenie. A város egyik fontos feladata volt, hogy »nevelje« a benne élő embereket a városi terekkel, az épületek formájával és elrendezésével, valamint a középületekkel. A szocialista városnak olyan új funkciókat kellett kielégítenie a tervezők szerint, mint például a közétkeztetés, amely a »szocialista ember« számára elsődlegessé válik majd a házi koszttal szemben. Ugyanígy a szocialista város fontos feladataként tartották számon, hogy szerepet kapjon a gyermeknevelésben (bölcsőde, óvoda, iskola), a kulturális és sportolási lehetőségek, valamint a pihenőhelyek biztosításában. A »kollektív élet« mítosza, amely még a tervezőasztalon született, ezek szerint »feleslegessé« tette a nagy lakásokat, ahol az emberek családi körben töltik el szabadidejük nagy részét (másrészt sok embernek kellett lakást biztosítani). Helyette hatalmas felvonulási utakra és terekre volt szükség, ahol az emberek összegyűlhetnek, társas életet élhetnek, »szabadon« kifejezhetik véleményüket.” (Horváth 2003. 172—173.)

A fentieket azért tartottam szükségesnek előrebocsátani az ötvenes-hatvanas évek erdélyi magyar novelláinak vizsgálata kapcsán, mert bár a helyszínek ritkán felvonulási terek, mögöttük mindvégig ott érződik az az utópia, amelyik működési logikájuk szerint azzá teszi őket. A falusi tér népi irodalomból is ismerős megjelenítése, miszerint ott semmi sem marad titokban, megőrződik és a fenti utópia szerint át is alakul Sütő András vagy Szabó Gyula történeteiben. Egy-egy aratás vagy szántás Sütőnél és általában a korszak irodalmában voltaképpen a felvonulások szertartásrendjét követi: látványos és demonstratív: „És ahogy ott hallgatnak, egyszer csak rettentő durranás rengeti meg az ablakot. Kiszaladnak mind a ház elé. Az úton lánctalpas traktorok jönnek. Kezdődik a tavaszi szántás a társulásban.” (A hetedik, Sütő 1953. 89.) Még nyilvánvalóbb az analógia a munka kezdetének megjelenítésekor, itt explicitté is válik előbb a vásárral, majd a gyűléssel való összehasonlítás, egyben azt is jelezve, hogy a novellák célközönsége szempontjából a „régi” nyelvet nem célszerű azonnal lecserélni egy „új” nyelvvel: „Másnap hajnalban kezdődik a szántás a társultak számára. A határon nagy csődület. Mintha vásár lenne. Gyerekek, lányok, vénasszonyok, társultak és magánszektorosok zsivajognak a traktorok s a kéknadrágos traktoristalányok körül. Az alelnök beszédet mond, ünnepélyes szavakkal üdvözli a »megjelenteket« s végül, mintha gyűlésen lenne, befejezi: »A szántást megnyitom.«” (Sütő 1953. 93.) Azt pedig, ahogy Kiskati, a traktoristalány az apja földjét szántja, úgy nézi a család, „mintha színielőadáson lennének”. (Sütő 1953. 94.)

A „régi” és „új” nyelv egymásmellettiségében alighanem a meggyőzés retorikája működik, az az elv, hogy mindenkihez a saját nyelvén kell szólni, annak logikája szerint kell felépíteni a mondanivalót. Ezért lehet annyira egyértelmű a korszak irodalmában a kommunista világrend és az egyházi világrend közötti hasonlóság. (Negrici 2003a. 23—24.) A hetedik című novella különböző szintjein bukkan fel ez a párhuzamosság: a már említett vásár/gyűlés analógia mellett a traktorral való szántás felértékelése is a „régi” nyelv felől történik meg: „a vadonatúj lánctalpasok pedig, mint a jó csikók, úgy száguldottak”. (Sütő 1953. 90.) Részben arról van szó, hogy az elbeszélés az apa nézőpontjához alkalmazkodik, aki itt a patriarkális világrend meggyőzendő képviselője is: a lánya rátermettségét kell elfogadnia, azt, hogy lány is végezhet felelősségteljes munkát — jelen esetben, hogy lány is lehet traktorista. Ebből a szempontból ismét jelentéses az, ahogy az analógiák működnek a novella végén, az, hogy az apa „hetedik lánya a saroknál úgy fordul a traktorával, mint a macska, mikor a farkával játszik”, vagy hogy a traktor kezelése a szövőszékéhez hasonlít: „olyan biztosan és könnyedén húzogatja elé-hátra azokat a fogantyúkat, mintha legalábbis osztovátában ülne”. (Sütő 1953. 96.) Ezek a képek, amelyek állati-gyermeki vagy kulturális szempontból női cselekvésekhez kapcsolják a traktorvezetést, a megszokotthoz kötik a szokatlant az apa értékrendjében — ennek eredménye azonban végső soron az, hogy a patriarkális értékrend a novellában érintetlen marad, a traktorvezető lány kuriózum csupán, anélkül, hogy szerepe természetessé válna. A nőkép átalakulása, amennyiben beszélhetünk itt ilyesmiről, egyértelműen teljesítményalapú, illetve a férficentrikus, patriarkális értékrendbe illeszkedik. A család többi nőtagjának státusát egyáltalán nem érinti a Kiskati státusának megváltozása — és ezt az „elfogadás” jelei is egyértelműsítik: „A húsból Kiskati kapja a legnagyobb darabot. Ilyesmi még soha nem fordult elő a családban. Erre még álmában sem mert volna gondolni soha egyik sem. [...] Marcibá pedig megtörli a bajuszát, rágyújt komótosan, elnézi hosszan a hetedik lányát, mintha most látná először, aztán megveregeti fölényesen a vállát és azt mondja: — Én voltam eddig a háznál az egyetlen férfiember. De most már úgy látom, ketten leszünk. Én és a Kiskati.” (Sütő 1953. 96—97.)

A gyűlésszituáció azért fontos a korszak prózairodalmában, mert összekapcsolódhat a megtéréstörténet-kompozícióval, azzal, ahogyan a „régi” „újjá” alakul. Az „átváltozást”, a felismerés megszületését a nyilvánosság rögzíti és hagyja jóvá. A gyűlésben a térhasználat és a beszéd rendje egyaránt bizonyos szabályok szerint működik: átlátható a hatalom számára.

A gyűléstermek leírásából a különböző szövegekben nyilvánvaló: fontos dolgok történnek ott, nagy energiák feszülnek a levegőben („A teremben vágni lehetett a füstöt. Sokan voltak az új gazdák, alig fértek a fényesre koptatott iskolapadokban. Dél óta egyet vitatták a grófi birtok ügyét.” — Hajnali győzelem, Sütő 1953. 5., „A lámpa csavarját egyre gyakrabban kell felsrófolni, csípi annak is a szemét a füst s hunyorog, pislákol, mint a sarokban, hátul egy-két vénebb. A terem zsúfolásig van, tővel-heggyel.” — Csillagtól csillagig, Szabó 1956. 11.); itt semmi nem marad észrevétlen, a gyűlés az a helyzet, ahol a tévedések, erkölcsi eltévelyedések vagy a legapróbb hibák felróhatók a „bűnösnek” („Feszengés támadt a padokban. Az emberek vállukat húzogatták s összenéztek, mintha a titkot egymás szemében kutatták volna. [...] [Kovács János] a pad alól kinyújtott féllábát óvatosan behúzta, mert észrevette, hogy Ágnis, néhai Kapa Marci felesége összeszorított szájjal nézi a gumicsizmáját. Az asszony fakó kék szeme szárazon égett, s Kovács úgy érezte, menten megkérdi, honnan telt neki gumicsizmára.” Hajnali győzelem, Sütő 1953. 6—7.); mindig hangsúlyozni lehet, hogy valami olyan történik, ami korábban még nem („A teremben még a szú percenését is hallani. Amúgy is nagy figyelemmel szokták hallgatni az öreget s most ugyanvalóst. Gyűlésen még nem hallották szavát.” — Csillagtól csillagig, Szabó 1956. 14., „az öregek megmondhatják: amióta világ ez a világ, ilyesmi nem volt a faluban. Mikor volt az, hogy beleszólhattunk mi a béke meg a háború ügyébe? Mi csak hallgattunk, morogtunk vagy sírtunk s készítettük a katonaládát. Akkor, ugye, mások intézték a sorsunkat. De most már a mi kezünkben van. A párt a kezünkbe adta.” — Anikónén’ felébred, Sütő 1953. 55—56.). A legfontosabb lehetőség azonban, amit a gyűlés-szituáció kínál, a meggyőzésé: itt a szónoklatnak, a magával ragadó érvelésnek valóban természetes helye van, kevésbé tűnik erőltetettnek egy emelkedett dikciójú beszéd. Mivel a korszak irodalmának egy (Párt által hirdetett) igazságot kell alátámasztania, akár vitába is szállva az esetleges (ezekben a novellákban mindig gyönge és erőltetett) ellenérvekkel, a gyűlések felszólalásai kiváló alkalmat teremtenek ehhez: a jó és a rossz, vagy olykor csupán a jó és a még jobb összecsapásaihoz. Eugen Negrici némi iróniával, de joggal vonja meg a párhuzamot a kommersz amerikai filmek törvényszéki tárgyalás-jeleneteivel, amelyek szintén a film „mondanivalójának” minél közvetlenebb megfogalmazódását szolgálják.[4] Ritkán előfordul, hogy az erőviszonyok mégsem csupán az érvek, hanem a tettlegesség eszközeivel is nyilvánvalóvá válnak (az Anikónén’ felébred című Sütő-szövegben például a gonosz kulákot megütik a gyűlésteremben, miután az egy ironikus megjegyzést tesz — Sütő 1953. 62—63.). A gyűlés-feszültségek legkomplexebb adagolása kétségtelenül Szabó Gyula Napirendi pont című szövegében valósul meg, talán azért, mert a „győztes” érvelésű szöveg — Bíró Sebestyén írásbeli fellebbezése az IMSZ-ből való kizárása ellen, amelyet felolvasnak a gyűlésen — egyáltalán nem nevezhető hibátlannak a hatalmi ideológia szempontjából („meg lehet érteni téged, de nem lehet igazat adni” — mondja a titkár-lány a szöveg előzetes véleményezése után). Ez a gyűlés hasonlít leginkább ahhoz a helyzethez a korszak novellásköteteiből, amikor valóban vélemények és tapasztalatok cseréje történik: „Nincs, akit hidegen, nyugodtan hagyott volna ez a fellebbezés. Mindenki felkavart vagy így, vagy úgy. Szelet vetett. S hogy mit arat, az ezután válik el.” (Szabó 1956. 78—79.) Az „igazság” természetesen itt is győzedelmeskedik, ezúttal egyfajta „koalíciós” igazságról van szó, arról lényegében, hogy egyrészt a szemlélet/ideológia és a származás, társadalmi háttér között nincs egyenes összefüggés, másrészt hogy a bürokratizmus a legjobb ügyeket is elrontja. A korszak politikai légkörében a merészebb gondolati hozadékú novellák közé tartozott a szöveg.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, illetve a hatvanas évek folyamán visszaszorul a pályakezdők prózájában a gyűlés mint helyszín szerepe, az emberi cselekvések és a velük kapcsolatos történések viszont továbbra is hangsúlyozottan nyilvánosak maradnak, a térhasználat utópikus jellege nem számolódik fel. Bálint Tibor Forrás-kötetének címében például feltűnik az utca, a tipikusan nyilvános tér. A kötethez írt előszavában Bajor Andor is kibontja ezt a metaforát, azt fejtegetve, hogy ez az utca hangsúlyosan emberi cselekvések színtere is: „Ez az utca, ahol a mi író barátunk lakik, tulajdonképpen nem is csendes. Mint kiderül, éppen most szállítják haza az új bútort Laciék, Irmus is taszítja a taligát, s méghozzá civódnak is az alkalmi bútorcipelők, a szekrény fenyőszagú polca ide-oda ütődik, talán el is hasad: az ilyesmi kétségtelenül zajjal jár. Kopog a fiatal vasmunkás bakancsa is, most jön haza büszkén az üzeméből, ahol tekintélyt kalapált ki magának.” (Bajor 1963. 5.) A kötet első írásában, a Láncreakcióban például egy fiatal házaspár lakik egy idősebb párnál albérletben. Az intim szféra gyakorlatilag felszámolódik: „Szakács ágya a kisszoba ajtajánál állt, s a kulcslyukon át lehetett lesni. Éjfél körül kattant a villany, s mintha szél babrálna, minden megélénkült; az öreg fölült, odabújt a réshez, s nézte, hogy nem hagyott-e gyűrődést a terítőn”. (Bálint 1963. 13.) Bármennyire jóhiszemű és „ártatlan” is ez a belepillantás a másik pár életébe, kétségtelen, hogy ezáltal az albérlők élete mintha színpadon zajlana — és a kiemelt epizódok (hogy a feleség, mint egy elcsípett beszélgetésből kiderül, egyben barát is, nemcsak házastárs, hogy a fiatalok Az öreg halász és a tenger film- és könyvváltozatát vitatják, hogy nem akasztják le a falról a háziasszony Krisztus-képét, csupán elhelyezik vele szemben Engels portréját stb.) valóban őriznek valamit az ötvenes évekre jellemző demonstratív jellegből. A többi szövegben is jelen van a nyilvános tér, a teatralizáltság, az én szférája minimálisra csökken (Matyi, Csendes utca, Érettségi, Intelligencia stb.) Pusztai János 1965-ös debütkönyvében kevésbé tűnik fel ez a térhasználat — nála hangsúlyosabbá válik a tér szubkulturális értelemben vett használata, egy kisközösség mi-tudatán belül lesznek csupán nyilvánossá a történések.

Szilágyi István novelláskötete, a Sorskovács két szövegben emlékeztet azokra a megoldásokra, amelyek a nyilvánosságot az „éberséghez”, tehát a makroközösség ellenőrzéséhez kapcsolják (Egy zsák búza), illetve mitikusan közelítik meg a teret (Sorskovács). A többi írást a Pusztai-kötethez hasonlóan úgy lehetne jellemezni, mint amely egyfajta szubkultúraként közelíti meg a bemutatott világot, a mozdonyosokét, mint amelynek saját, nem általánosítható törvényszerűségei vannak.

Bodor Ádám könyvében úgy bomlik meg ez a reprezentáció, hogy gyakorlatilag a szubkulturális érvényesség is megkérdőjeleződik: nincsenek olyan magyarázatok, amelyek jelentéssel látnák el a novellák világán belül az egyes történéseket, a jelentéstulajdonítás konvergenciája hiányában pedig nem kultúraként működik például az, ahogy A borbély című elbeszélésben feldolgozásra kerül a borbélycsoporton belül, hogy Boros csíkot nyír az egyik kliens hajába tarkótól a homlokáig. (Ebből a szempontból is érdemes összevetni ezt a szöveget Bálint Tibor Matyi című szövegével, amely szintén egy borbélyközösséget jelenít meg. A kollegiális szolidaritás mindkét esetben működik, Boros mégis kívül kerül a mi-tudaton azzal, hogy nem tudja megmagyarázni a saját tettét, és kísérletet sem tesz rá. Valószínűleg ő maga sem érti. Ezáltal ismét feltűnik a korabeli prózairodalomban az én racionálisan megragadhatatlan, s ebből következően uralhatatlan jellege, ami a marxista-sztálinista világmagyarázat szempontjából korántsem kívánatos.)

A teatralitásnak bizonyos értelemben fikcionáló jellege is van a korszak irodalmában és viselkedéskultúrájában. Kettős kódrendszerként működik, és kettős normarendszert is hoz létre. Ezt a kettősséget joggal lehet kapcsolatba hozni az én kommunista időszakbeli válságával, amennyiben a hatalom itt folyamatosan az én kultúrájának visszaszorítására, felszámolására, eljelentéktelenítésére tör. (Cordoş 2002. 148.) Az én a nyilvánosság számára egy szerepet, egy fikciót hoz létre, amely mintegy burokba zárja a valódi ént. Mivel azonban a szerep, a fikció hosszú távra szól, illetőleg azonos azzal, amilyennek a hatalom szeretné látni az „új embert”, a valódi én létezése is kétségbe vonható hosszú távon — válságba kerül. (Haţiegan 2004. 79—81.) Maga a kívülről az egyénre vetített fikció is folyamatosan alakul természetesen, az éppen aktuális párthatározatok függvényében.

Ennek a kettős tudatnak a reális társadalmi megvalósulását elemezve D. Lőrincz József egy valamivel optimistább forgatókönyvet körvonalaz, megállapítva, hogy a magánszféra és a közéleti szféra nem egymástól hermetikusan elzárva működött Romániában, hanem átjárásokra is nyílt lehetőség: „egyfajta történeti relativista szempontból azt bizonyíthatjuk, hogy a magán- és közélet szférái közti határvonalak változnak időben. Másrészt a két szféra egymásba hatolhat, akár egybe is mosódhat. A kettő közti határ meghatározása nem eleve adott, hanem egy állandó — tág értelemben vett — politikai harc tétje. [...] Egy elfogadható személyiség kidolgozása és fenntartása tehát megkövetelte a nyilvános élet és a magánélet közti feszültség feloldását. Ennek a legfontosabb következménye az volt, hogy az értékek, az értelmezési keretek erősen kontextusfüggőek lettek.” (D. Lőrincz 2004. 70—71.) Ennek a kontextuális értelmezési keretnek felelt meg az, amit D. Lőrincz József ambivalens diskurzusnak nevez. Ez a kategória két szempontból is fontos lehet a korabeli irodalmi művek elemzése során. Egyrészt azért, mert nem választja el egymástól teljesen a magánszférát és a nyilvános szférát, hanem valamilyen formába egyeztetni próbálja azokat (D. Lőrincz 2004. 87.). Másrészt azért, mert, mint D. Lőrincz igen határozottan érvel mellette, „1989-ig a hatalom maga nem hozott létre semmiféle »szocialista kultúrát«. Azt bizonyos közvetítők hozták létre úgy, hogy formát adtak bizonyos hatalmi elgondolásoknak, pontosabban ezek egyes elemeinek. De kétségtelen, hogy a közéletet a központi modell még a legsötétebb időszakokban sem uralta teljesen. A társadalmi életet (beleértve a magánélet szféráját is) sohasem sikerült teljességében a hivatalos modell szerint értelmezni.” (D. Lőrincz 2004. 74.) Ebből kiindulva azt mondhatnánk az ötvenes években megjelent prózai munkákról, hogy a modell „közvetítőinek” szerepét vállalják magukra: formát adnak az elvárásoknak, megteremtenek egy fiktív, párhuzamos kultúrát, amely nem mint realitás létezik, hanem mint modell. D. Lőrincz további érvelésében elkülönül egymástól a hivatalos és az uralkodó kultúra. A hivatalos kultúra a hatalom által ajánlott modell adaptációja, konkretizálása, az uralkodó kultúra viszont (amelyben az ambivalens diskurzus is jelen van) egy olyan kultúra, amely egyszerre épít a megengedett, a semleges/tűrt és a tiltott kulturális összetevőkre, gyakran állítva be a tabutémákat is úgy, mintha azok engedélyezettek lennének. (D. Lőrincz 2004. 74.) Amikor tehát a korszak irodalmi műveit tanulmányozzuk, érdemes szem előtt tartani ezeket a különbségeket is: a műveket természetesen „ajánlatként” és nem a befogadói tudatban automatikusan ugyanúgy realizálódott „eredményként” fogva fel. Kérdés természetesen, hogy mennyiben tekintsük ambivalens diskurzusnak Bálint Tibor, Szilágyi István, Pusztai János, és főként Bodor Ádám műveit (miközben az ötvenes évekbeli Sütő András és Szabó Gyula-novellákat még nem tekinthetjük ambivalens diskurzusban íródottaknak). A hatvanas évekre a hatalom stratégiát váltott az irodalommal (és nemcsak az irodalommal) kapcsolatban: kísérletet tett az értelmiségi réteg megnyerésére, enyhítette az irodalomirányító nyomást.[5] Ebben az időszakban a kommunista hatalomnak és értékrendnek való elkötelezettség már nem kötelező velejárója a fiatalok által írt irodalomnak, ebből a szempontból az irodalom a semleges területekre vonul vissza, és az „én kultúráját” kezdi gyakorolni. (Cordoş 2002. 151.) Másfelől az időszak prózájából az etnikai kérdés gyakorlatilag teljesen hiányzik. Az „ambivalens diskurzus” fogalmát a későbbiekben alighanem azoknak a stratégiáknak a leírására érdemes újra használni, amelyekkel az egyre élesebbé váló nemzetiségi kérdést, az ehhez kapcsolódó elégedetlenségeket, a megtorló intézkedésekhez kapcsolódó felháborodást kísérelte meg felvetni az erdélyi magyar irodalom.

3. Ki honnan jön

Zárásképpen talán érdemes még említést tenni arról, hogy — egyébként korántsem meglepő módon — egyes történetekben erősen meghatározó a társadalmi hovatartozás. Ez egyrészt a hivatalos kultúra fontos eleme, a marxi gondolatmenetek legvulgárisabban torzított változataiban is megőrződött összetevője. Másrészt az erdélyi magyar irodalom két világháború közötti hagyományvonalához is problémamentesen illeszkedő aspektus. (Ne feledjük, az 1930-ban magyar irodalomtörténeti pályázatot kiíró Erdélyi Helikon is a szociális szempontot nevezi meg egyik fontos vezérelvként a majdani pályamunkák számára. Ezt a pályázatot nyeri meg aztán Szerb Antal műve, amely alkalmazza is ezt a szempontot, miközben elegánsan túl is lép rajta.) Az ötvenes-hatvanas években olyankor is leíródik egy-egy novellában, hogy kinek milyen végzettsége van, ha ennek amúgy semmi helye nincs a szövegben az emberképből eredő szükségszerűségen kívül. Az emberek vonásait ebben a konstrukcióban társadalmi osztályuk, kötődésük határozza meg.

A legnyilvánvalóbb példát természetesen itt is az ötvenes évek kollektivizálás-novellái szolgáltatják. A kollektivizálás szovjet mintára történt megtervezése során Gheorghiu-Dej és munkatársai öt eléggé jól körülhatárolható rétegre osztotta a földműveseket: a földtelen parasztokra, a szegényparasztokra, a középparasztokra, a kulákokra illetve a régi földbirtokosok megmaradt rétegére. A kollektivizálás ideológiailag kulcsfontosságú (bár gyakorlati szempontból nem túlzottan hatékony) állomását a szegényparasztság és a középparasztság összefogása jelentette a nagybirtokos réteg ellen. Irodalmi lecsapódásaiban ez annak a pillanatnak a megragadását jelentette, amikor az „ingadozó” középparaszt a kommunisták és a szegényparasztok oldalára áll a reakciós erőkkel szemben, akiket a szövegek a lehető legsötétebb színben festenek le, démoni, többnyire testileg is torz figurákként. Vagyis a középparaszt „megtér”, a fentiekben már elemzett módon.

Érdekes adalékkal szolgál ehhez egy Gheorghiu-Dej-beszéd, amely 1949-ben azt a képet vázolja, amelyet a propaganda eszközeivel meg kell változtatni: „A kulákság — a falvak polgársága — egészen különleges típus, egy olyan alkat, aki munkálkodva, izzadsággal, kizsákmányolással és spekulációval alapozta meg saját gazdaságát. Küzdő típus, aki nem különbözik jelentős módon a többi paraszttól, ha csupán a ruháját nézi valaki, vagy azt a tényt, hogy dolgozik. Éppen ezért a parasztság szemében a kulákok még mindig derék embereknek, jó gazdáknak tűnnek. Hogy ez a falvakban élő kép mennyire erősen tartja magát, azt az is bizonyítja, hogy ez a mentalitás, amely szerint a kulákok jó gazdák, még pártunk kebelében is elterjedt.” (Idézi Dobrincu 2006. 114.) Hozzájuk, a kulákokhoz képest a városi ember és persze a nagybirtokos idegennek számított, egy külső világ képviselőjének. A kulákot, ha megítélésében szerepet játszott is az irigység, a falubeliek maguk közül valónak tekintették, mi-tudatuk rá is kiterjedt. (Dobrincu 113—114.) Ezt a képet próbálta módosítani a saját eszközeivel a kollektivizálás irodalma, és természetesen a teljes propaganda-apparátus.

Korábban utaltam már arra, hogy a kulák eleve negatív pozícióból indul ezekben a novellákban, ő nem tartozik a meggyőzendők célcsoportjához, ezért rá más szabályok érvényesek, mint a középparasztokra. (Bődit például meg is lehet ütni a gyűlésen az Anikónén’ felébred című novellában.) Ezt az „eleve negatív” szerepet teremti meg például az Emberek indulnak című Sütő-kötet illusztrátora is, a megbélyegzés tehát képileg is megvalósul. A gróf vámpírszerű alak, vadászkalapja árnyékot vet az arcára, ezért csak szeme világít elő a kalap alól. Füle hegyes, akárcsak a novella visszaemlékező elbeszéléseiben feltűnő „csonkafülű ezredesé”, aki a háború alatt a gróf utasítására lövette főbe a gróf cselédjét. A jegyző, a gróf szövetségese kövér, szemüveges, tömpe orrú ember, „és kövér, hogy majd kirepedt a pepita nadrágból”. (Sütő 1953. 12.) Az osztályharcos elvek szerint szükségszerűen negatív figurák itt testileg is visszataszítóak tehát, mintegy igazolva azt az ellenszenvet, amelyet a falubeliek irántuk táplálnak.

A későbbi, hatvanas évekbeli novellákban az osztályharcos tartalom visszaszorul, majd teljesen eltűnik, a szereplők társadalmi rétegek szerinti beazonosítása viszont olykor teljesen indokolatlanul is felbukkan a szövegekben: „Szépnek látta, emlékeibe egy kis csalódás vegyült, nem is tudta, miként történt, hogy ő, a műszaki egyetem hallgatója, aki albérleti lakást tartott a Hársfa utcában, Mesztek néninél, örökké félrehajolt a lány elől...” — írja például Bálint Tibor a Játék című karcolatban (Bálint 1963. 36.), amelyben sem előtte, sem utána nem esik lényegében több szó a szereplő életkörülményeiről, azon kívül, hogy a történet idején családos ember. Bármennyire is háttérben marad, de a tematikus említés szintjén a többi Bálint-írásban is felbukkan a társadalmi osztály. Szabó Gyula korábbi, 1956-os novelláskönyvében természetesen centrális ennek a problémának a jelenléte, a Napirendi pont című írás egyik fő konfliktusa is erre épül.

Szilágyi István és Pusztai János történeteiben egyre hangsúlyosabbá válik a munkásosztályon belüli rétegek elkülönülése, ebben az értelemben is mondhatjuk, hogy a Szilágyi-történetek vagy a Pusztai-írások munkás-szubkultúrákat jelenítenek meg, nem az idealizált, általánosított munkásosztály-modellben gondolkodnak.

4. Összegzés

Az ötvenes-hatvanas évek erdélyi magyar irodalma erőteljesen kapcsolódik a korabeli romániai és szovjetunióbeli irodalmi elvekhez, hipotézisként felvethető, hogy ebben az időszakban, különösen a központosító, 1948 és 1953 közötti Sztálin-rezsim idején integrálódik legegyértelműbben a romániai kultúrába. A korszak jelentős témája a kollektivizálás (amely hivatalosan 1949 és 1962 között tartott, 1953 és 1958 között a hatalom lassúbb ütemet diktált), ez nyilván felbukkan a pályakezdők köteteiben is: Sütő András és Szabó Gyula köteteinek megjelenése idején vezető téma, de Szilágyi István és Pusztai János köteteiben is vannak nyomai. A hatvanas évekre ez a probléma háttérbe szorul, egyre nagyobb lehetőségei vannak a magánszféra megjelenítésének. A hivatalos kultúra 1956-os események következtében történő eróziója folytán, később az 1964-es új politikai irányvonallal összefüggésben sokszínűbbé válik a próza, lehetőség mutatkozik a hivatalos kultúrától eltérő szubkultúrák illetve — Bodor Ádám esetében — az én kultúrájának irracionális elemeket is eltűrő megkonstruálására.

A korszak irodalmának emberképe a szigorú osztálymeghatározottság és osztálytipológia felől a titokzatos, olykor önmaga számára is megmagyarázhatatlanul cselekvő ember képe felé halad, a nyilvános, teátrális megjelenítés felől a magánszférába, a különböző szerzők műveiben más-más módon. Az ötvenes évek megtéréstörténetei általában osztályalapú, mindenki számára modellértékű változást jelentettek, Bálint Tibor, Szilágyi István, Pusztai János történeteiben, amennyiben van jellembeli változás, az biográfiai szinten, inkább csak az egyénre érvényes módon megy végbe. Bodor Ádám világára a változatlanság, az időtlenség, néhány esetben pedig a változás átláthatatlan iránynélkülisége jellemző. Írásom ennek a folyamatos változásnak a leírásához szolgáltatott néhány esettanulmányt.

Részlet egy hosszabb tanulmányból, amely a Sapientia—KPI támogatásával készült

Bibliográfia

A. A vizsgált irodalmi művek

BÁLINT Tibor

1963 Csendes utca. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó

BODOR Ádám

1969 A tanú. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó

PUSZTAI János

1965 Ösvény a világba. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó.

SÜTŐ András

1953 Emberek indulnak. Bukarest, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó

SZABÓ Gyula

1956 Annyi baj legyen. Bukarest, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó

SZILÁGYI István

1964 Sorskovács. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó

B. Szakirodalom

BAJOR Andor

1963 Bálint Tibor könyve elé. In: Bálint Tibor: Csendes utca. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó. 5—7.

BALÁZS Imre József

2001 Hányas cipőt visel az erdélyi magyar irodalom? In: Balázs Imre József: A nonsalansz esélye. Komp-Press, Kolozsvár. 15—18.

2004 Histories of Transylvanian Hungarian Literature. Transylvanian Review No. 4. 52—59.

CERNAT, Paul

2005 Lirismul în slujba revoluţiei. In: Paul Cernat — Ion Manolescu — Angelo Mitchievici — Ioan Stanomir: Explorări în comunismul românesc. II. Iaşi, Polirom. 221—252.

DOBRINCU, Dorin

2006 Colectivizarea agriculturii şi represiunea împotriva ţărănimii din România (1949—1962). In: Ruxandra Cesereanu (coord.): Comunism şi represiune în România. Iaşi, Polirom. 108—125.

HAŢIEGAN, Ana

2004 Teatralitate, ficţiune şi comunism. Caietele Echinox, Cluj, Ed. Dacia, Vol. 7. 79—85.

HORVÁTH Sándor

2003 „Mi nem vagyunk ám proliváros!” Sztálinváros képe és mítoszai. In: Horváth Sándor et alii (szerk.): Munkástörténet — munkásantropológia. Budapest, Napvilág Kiadó. 170—185.

Láng Gusztáv

2001 A használhatóvá tett irodalmi hagyomány. Interjú. In: Balázs Imre József (szerk.): Vissza a Forrásokhoz. Kolozsvár, Polis. 129—147.

NEGRICI, Eugen

2003 Literatura română sub comunism. Poezia (I.). Bucureşti, Editura Fundaţiei PRO.

2003a Literatura română sub comunism. Proza. Bucureşti, Editura Fundaţiei PRO.

P. Müller Péter

2005 Város és teatralitás. In: N. Kovács Tímea et alii (szerk.): Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban. Budapest, Kijárat Kiadó. 117—130.

---

Ugrás az oldal tetejére