utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

Minor és maior nyelvhasználati módok az erdélyi magyar irodalomban. Kisebbségkutatás 2006/2. 229—236.

Minor és maior nyelvhasználati módok az erdélyi magyar irodalomban

Tanulmányomban azt a problémát járom körül, hogy milyen megszólalási lehetőségek közül választhatott és választott az erdélyi magyar irodalom a huszadik század folyamán. Amennyiben ennek a szövegkorpusznak az „autonómiáját” próbáljuk mérlegelni, releváns kérdés, hogy milyen hatalmi erőtérben helyezhető el ez a nyelvhasználati mód. Ha következetesek akarunk maradni egy olyan gondolatmenetben, amely az erdélyi magyar irodalmat „kisebbségiként” interpretálja (korántsem ez az egyetlen lehetséges megközelítésmód, de e tanulmány erejéig maradjunk ennél), akkor nem csupán egyetlen többségi nyelv és identitás függvényében kell elhelyeznünk az erdélyi magyar irodalom beszédmódját, ahogy erről általában állampolgári-politikai értelemben gondolkodni szoktunk, hanem mindenféle többségi nyelvhez és identitáshoz képest. Az alábbi gondolatkísérletben Gilles Deleuze és Félix Guattari „kisebbségi irodalom”-fogalmát tekintem elméleti kiindulópontnak.

Militarista metaforák

Makkai Sándor egyik esszéjében a hősiesség kategóriáját szembesíti a kisebbségiként való élés tapasztalatával. Azt az elvárásrendszert vetíti rá az általa megélt „valóságra”, amelyet a távolból fogalmaz meg a magyarországi magyarság az erdélyi magyarokkal szemben. Két változatát különbözteti meg az erdélyiekről alkotott képnek, de alapstruktúrájukban, utópikus lényegüket tekintve nincs különbség közöttük, csupán annyi, hogy az optimista verzióban az erdélyi magyarság köznapi létezésében hozzáidomul az utópikus képhez, a kritikus verzióban pedig épp az a hibája, hogy képtelen hozzáidomulni.

Az optimista változatot így mutatja be Makkai: „Az ismerősöm, igen szépen fejezve ki magát, azt mondta, hogy mi katonasorsot vállaltunk és harcmezőn állunk, minden pillanatban készen a halálra is. [...] Mártírság, könny, vér, tűz és vas: nagy szavak, szép szavak. Hiszen igaz, igaz: szenvedni kell is, lehet is, szoktunk is. Előfordul, hogy némelyikünk így, vagy úgy, el is pusztul. De ezek a szenvedések és pusztulások szintén nem görögtűzben és zenekísérettel történnek meg, ami a hősiességet jelentené, hanem az élet sivár, unalmas módján, lassan felmorzsoló malomkövei és kései között.” (Makkai 1989. 23.) Látható, hogy a kisebbségi magyarokról alkotott utópisztikus kép hangsúlyosan militarista fogalmakhoz kapcsolódik az optimista változatban: a közösség tagjai katonákhoz, hősökhöz méltó módon viselkednek. Makkai kommentárja egy realista diskurzussal próbálja szembesíteni ezt a reprezentációt. Ugyanez történik a pesszimista verzióban is: a Makkai által idézett másik ismerős ezúttal kritikusan állapítja meg, hogy az erdélyi magyarokban nincs elég hősiesség: „Nem vagyunk elég kemények, ellenállók, harciasak és hősiesek. Az volna a felemelő és stílszerű, ha a kisebbségi sorkatona állandóan hörögve állana történelmi posztján, szétszórt hajával, véres homlokával és naponként meghalna a nemzeti igazságért. [...] Mélyen elszégyelltem magamat, ezúttal éppen ellenkezőleg, a gyávaságunk miatt. Tényleg bosszantó, gondoltam röstellkedve, hogy ez a komisz mindennapi élet nem akar alkalmazkodni a mi nagyszerű hivatásunkhoz. Nem akar alkalmat adni a hősiességre, amit joggal várnak el tőlünk. Rettenetes, hogy a mártírsors osztályosai csak úgy prózában beszélnek, mint akárki fia. Arcpirító elgondolni, hogy minden este lefeküsznek, ágyban alusznak, hadifelszerelés nélkül, reggel felkelnek, közönséges, kicsi dolgaik után látnak, valamit mégis esznek ebédre, éppen úgy születnek, házasodnak, betegeskednek és haláloznak, mint másegyebek. Állítólag — remegve írom le a szót! — néha nevetni és tréfálkozni is merészelnek, jó képet vágnak a rossz játékhoz, időjárásról, vásárról, erről-arról haszontalan beszélgetéseket folytatnak, sőt olyan elvetemültek is akadnak köztük, akik nem röstellnek színházba, moziba járni, könyveket olvasni, sportolni és egyáltalában élni.” (Makkai 1989. 23—24.) A hosszasabb idézés azért fontos ebben az esetben, mert így nyilvánvalóbb az irónia íve a szövegben, másrészt azért, mert (és azért, ahogy) Makkai az élet különböző rétegeit, szerepeit sorolja: ez a további gondolatmenetem szempontjából válik majd fontossá.

Az első, önként adódó kérdés itt az, hogy kinek a reprezentációja ez az erdélyi magyarságról? Valóban csupán az őket kívülről szemlélő (magyarországi) ismerősöké? Makkai szabadkozásaival és iróniájával egyértelműen elkülöníti magát tőle. Mégis kérdés, hogy ezt a megfogalmazódó utópiát globális tagadás fogadja/fogadta-e az erdélyi magyarok részéről, és hogy vannak-e ennek a viszonynak különböző történelmi korszakokhoz vagy különböző kulturális praxisokhoz kapcsolódó változatai.

Makkai legfontosabb érve az illető reprezentációval kapcsolatban, hogy a hétköznapokban nem alkalmazható, vagyis, hogy a hétköznapok nem írhatók le általa. Ilyen értelemben egyértelmű, hogy a kisebbségben élőknek mindenképpen rendelkezniük kell egy olyan énképpel és énelbeszéléssel, amely a hétköznapok tapasztalatait rögzíti, abból vonatkoztatódik el. Ez utóbbi minden bizonnyal olyan reprezentáció, amellyel a közösség minden tagja rendelkezik (mindenkinek van saját, elmesélhető története). Ebből azonban nem következik, hogy az említett utópisztikus elbeszélést ne használnák időnként bizonyos célok eléréséhez vagy bizonyos érdekek érvényesítésekor. Reményik Végvári-verseihez, amelyek a kisebbségként való létezés első interpretációi közé tartoznak, ezt a kommentárt fűzte előszójának írója, Raffay Sándor: „Meggyőződésünk, hogy ezek a versek fel fogják rázni a közönyösöket, kitartásra fogják buzdítani a lelkeseket, s megerősítik az üldözötteket és a csüggedőket.” Ha az erdélyi magyarság reprezentációjaként olvassuk a Végvári-verseket, akkor a leggyakrabban visszatérő képek a felszín alatt rejtőző összetartozásra vonatkoznak, valamiféle inkognitót feltételeznek, egy távoli jövőbe vetítve ki az összetartozás nyíltabb megjelenítését („Egy titkos társaság legyünk”; „Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz, / Csak a szívünk fog verni”; „Gallérodról, pajtás, / A csillagot tépd le”; „Leszek őrlő szú az idegen fában, / Leszek az alj a felhajtott kupában” stb.). Leginkább a levert forradalmak, szabadságharcok bujdosó katonáinak, vezetőinek történetei aktualizálódnak itt lehetséges analógiaként, a Rákóczi, Kossuth és társaik visszatértébe vetett hit. Helyenként explicit módon is: „Egész Magyarország / Egy roppant Világos!” (Bujdosó vitézek). Ennek az inkognitónak a kisebb léptékű megjelenése magában a Végvári álnévben, s a választott álnév konnotációiban is felismerhető: a végvári vitéz egy hadsereg tagja, amelynek a centrumához azonban nincs hozzáférése: önmagára van utalva, végzi a feladatát akkor is, ha a központi sereg vereséget szenvedett, elszigetelődött, kommunikációs lehetőségek nélkül maradt.

Ennyiből is nyilvánvaló talán az a latens militarista retorika, amely a korai Reményik-versekben megnyilvánul: nem csatába szólító, aktivizáló retorikáról van szó természetesen, inkább egy megvert, szétszórt sereg motiválásáról, hogy rendezze sorait, keresse a kapcsolatot a társakkal — ahogy az idézett előszó interpretációja is sugallja. Nem állítható tehát, hogy a hősiességre buzdító katonai metaforák csupán külső elvárásrendszert jelenítenének meg a kisebbségi magyarság kapcsán (nemcsak Reményiktől lehetne hasonló képeket idézni): létezik egy ilyesfajta énképe az erdélyi magyarságnak is. A kérdés ezen a ponton már az, hogy feloldható-e valamilyen módon a skizofrén identitásnak ez a problémája, amely mindkét retorikában önmagára ismer.

„Kisebbségi irodalom”

A probléma körüljárásához érdemes segítségül hívni Gilles Deleuze és Félix Guattari „kisebbségi irodalom”-koncepcióját. Ez a koncepció ugyan egy sajátos esetből indul ki, Franz Kafka példájából; abból a helyzetből, amikor a kisebbség a többség nyelvén ír (Deleuze—Guattari 2003. 1.), de logikájuk bizonyos megszorításokkal hasznosíthatónak tűnik az erdélyi magyarok nyelvhasználata kapcsán is, hiszen az erdélyi magyarok is „többségi” nyelven írnak. Csakhogy e többség nem egyértelműen megragadható: korszakonként újragondolódott és újragondolandó, miképpen értsük e többség-metaforát: az ország román nyelvű többségére gondoljunk, vagy a magyar kulturális „centrum” többségi nyelvére, valamiféle nyelvek feletti hatalmi beszédre, netán éppen az „erdélyi magyar nyelv” hatalmi változatára. Mindegyik változatnak lehet részleges létjogosultsága. Deleuze és Guattari gondolatmenetének sajátossága, hogy lényegében definícióval indul, egy konkrét, Kafka helyzetéből kibontható definícióval, utána azonban lépésről lépésre (és továbbra is Kafka nyomán, ezúttal azonban kimondottan írásmódját követve) dekonstruálja a definíciót. A kiindulópont így hangzik: „A kisebbségi irodalomnak tehát három jellemzője van: a nyelv deterritorializálódása, az individuálisnak a közvetlen-politikaira történő rákapcsolódása, valamint a megnyilatkozás kollektív elrendeződése.” (Deleuze—Guattari 2003. 2.) Ezeket a jegyeket ezen a ponton meglehetősen konkrétan értelmezi a szerzőpáros: a deterritorializálódás a helyszínhez való kötődés problematikusságát jelenti, a távolság érzését, amely (például) a prágai zsidók és az „ősi cseh territórium” között létesül. Az individualitás politikumra való csatlakozását kontrasztívan ragadja meg Deleuze és Guattari: a „nagy” irodalmakban a személyes ügyek más személyes ügyekhez kapcsolódnak, a társadalmi környezet csak „háttért” jelent számukra. A kisebbségi irodalomban ezzel szemben a személyes ügyek azonnal a politikumhoz — kereskedelmi, gazdasági, jogi stb. kérdésekhez — kapcsolódnak. A harmadik jegy, hogy a kisebbségi irodalomban minden kollektív értéket ölt magára. Nem „egyéni megnyilatkozásként”, hanem „kollektív megnyilatkozásként” olvasódnak a megjegyzések, lévén hogy a politikai mező eleve minden kijelentést megfertőz benne — az író szkepticizmusa ellenére is: „ez a helyzet még inkább alkalmassá teszi arra, hogy egy másik, lehetséges közösséget fejezzen ki, hogy egy másfajta tudat, egy másfajta érzékenység eszközeit hozza létre”. (Deleuze—Guattari 2003. 1—2.)

A kisebbségi irodalmak legkonzervatívabb teoretikusai látszólag hasonló dolgokat állítanak, mint fentebb Deleuze és Guattari. A továbbiakban az idézett szerzők mégis olyan nyelvi megoldásokban érik tetten a kisebbségi nyelv működését, mint Kafka „nem-jelölő, intenzív” nyelvhasználata (Deleuze—Guattari 2003. 6.) vagy az a tény, hogy Kafka „szándékosan megöl minden metaforát, minden szimbolizmust, minden jelentést, csakúgy, mint minden kijelölést” (I. m. 5.). A gondolati törés a konzervatív teóriák és a Deleuze—Guattari verzió között alighanem az értékjelentések fordított használatánál keresendő: azt a latens elvárást, hogy a „kisebbségi” egy bármilyen módon értett „többség” távlatában az organikus „kiegészülésre” vágyik, Deleuze és Guattari a visszájára fordítja, és arról beszél, hogy a (hatalmi, rideg) többségi nyelvből való kiutat a kisebbségi nyelvek sokféleségébe való megérkezés jelentheti. A posztanalízis pozíciójából a kisebbségi nyelv töredékességét, roncsoltságát értékelik fel, ezt is forradalmi, a hatalmi nyelv „megdöntésére” használható eszköznek tekintik: „Soknyelvűnek lenni saját nyelvünkben, kisebbségi vagy intenzív nyelvhasználatot szakítani ki saját nyelvünkből, elnyomó és elnyomott jellegét egymással szembeállítani, megtalálni a nyelvi harmadik világ övezeteit, azokat a nem-kulturális, alulfejlett pontokat, amelyek megszöktetnek egy nyelvet, amelyek állatot oltanak a nyelvbe, amelyekhez egy rendeződés kapcsolódik. Hány és hány stílus, műfaj és irodalmi irányzat, még az egészen kicsi is, álmodozik arról, hogy a többségi nyelv funkcióját töltse be, hogy államnyelvként, hivatalos nyelvként szolgáljon. Álmodjuk az ellenkezőjét: tudjunk kisebbségivé válni.” (Deleuze—Guattari 2003. 9.) Ebből a meglehetősen „orientalizálónak” mondható (a kisebbséget „vad”, „megszelídítetlen” állapotúnak láttató) perspektívából az tűnik fontosnak, hogy a kisebbségi, „minor” nyelvhasználat alternatívát jelenthet a hatalmi beszédhez képest, amennyiben radikálisabbnak, szubverzívebbnek tételeződik annál. Ha innen olvassuk vissza a három alapvető jellemző vonást, akkor a deterritorializációt mint a saját nyelvet idegenként megélő tapasztalatot értelmezhetjük, a „politikai töltetet” a posztstrukturalista elméletek elvontabb, „hatalmi kérdéseket radikálisan felvető” értelmében, a megnyilatkozás kollektív elrendeződése tekintetében pedig észrevehetjük az elméletírók finom distinkcióját írás és befogadás között, amennyiben a „törékeny, bizonytalan, elnyomott közösség peremére szoruló író” — gondoljunk Kafkára! — voltaképpen éppen másfajta tudatának, másfajta érzékenységének kifejlesztésével válik egy kollektív tapasztalat megszólaltatójává, az irodalom „szkepticizmusa ellenére” (vagy a gondolatmenetben inkább: éppen ezért?) is képes a „cselekvő szolidaritás” létrehozására. (Vö. Deleuze—Guattari 2003. 2.)

Ha csupán két nyelvváltozatban gondolkodnánk tehát, Makkai esszéjének példájánál maradva azt mondhatnánk, hogy a militarista metaforikát használó nyelv, a „hősiesség” nyelve egyfajta többségi nyelv volna. (Függetlenül attól, hogy milyen mértékben „hatalmi” magának a közösségnek a státusa, hiszen ha a kisebb közösség vonatkozási rendszerén belül mozgunk, akkor ott is megkülönböztethetjük az „elit” hatalmi szerepét és diskurzusát.) A „kisebbségi”, minor nyelvnek viszont alkalmasnak kellene lennie a hatalmi nyelv dekonstruálására, illetve arra, hogy a hétköznapok tapasztalatát hordozza. Ilyen értelemben kétségtelen, hogy a „hétköznapok nyelve” Deleuze és Guattari értelmében kisebbségi nyelv, hiszen töredékes és individuális (ezáltal bomlasztani képes a hatalmi beszéd nagy elbeszéléseit), ugyanakkor a „soknyelvűség” tapasztalatát is hordozza: a hétköznapiság léptéke közelebb van az egyénhez, mint a szükségszerűen elvont hatalmi szférához, beleférnek a „kis” történetek és nyelvváltozatok.

Tamási Áron drámáinak nyelvét elemezve Ungvári Zrínyi Ildikó ugyancsak Deleuze nyomán jut arra a következtetésre, hogy kétféle beszédmód van jelen bennük, illetve tágabb érvénnyel, hogy az erdélyi szellemi elit egyszerre beszélte a minor és maior nyelvet, s játszotta az ezeknek megfelelő szerepeket. Egyszerre élte meg ugyanis a tényleges politikai hatalomtól való kényszerű megfosztottságot, illetve az önállóságnak a kompenzáló módon, erkölcsi felülemelkedéssel való vállalását. (Ungvári Zrínyi 2004. 18—19.) Az Ungvári Zrínyinél kellőképpen árnyalt gondolatmenet ugyanakkor könnyen vezethetne további applikációk során olyan következtetésekhez, amelyeket az értékek különböző előjeleivel ugyan, de már többször kijátszottak az erdélyi irodalom történetének értelmezői. A kollektivista/individualista és a regionális/egyetemes szembeállítások a huszadik század folyamán gyakorlatilag kikerülhetetlen oppozíciókként tűntek fel az erdélyi magyar irodalom értelmezéseiben. Koherens, megvalósult narratívát ugyan csak a „kollektivista” megközelítés eredményezett (ráadásul a kollektív teleológiák változásairól is jelzést adva) Sőni Pál, Pomogáts Béla vagy Görömbei András kísérleteiben, az „individualista” megközelítés potenciális narratívája leginkább Cs. Gyímesi Éva írásai alapján körvonalazható.

Csakhogy Deleuze és Guattari idézett tanulmánya arra nézve is tartalmaz utalást, hogy a nyelvhasználatnak különböző területei vannak — nem csupán két alapvető használati lehetőség van tehát, hanem több. Ilyen értelemben minden egyén „többnyelvű”. Ezeknek a nyelvi praxisoknak a feltérképezése egyrészt a fenti dichotómiák meghaladására is lehetőséget nyújt, másrészt árnyalja Tamási „skizofrén” nyelvének kérdését. Különösen fontos amiatt, hogy a korszakonként változó nyelvhasználatról több információt hordoz. Az Henri Gobard nyomán kialakított négyes nyelvi modell a következőképpen néz ki: „a helyi nyelv, vagyis az anya, a terület, a faluközösség, a nép nyelve; a közvetítő nyelv, vagyis a város, az állam vagy akár a világ, a társadalom, a kereskedelem, a bürokrácia stb. nyelve, az elsődleges deterritorializáció nyelve; referenciatér-nyelv, vagyis a jelentés, a kultúra nyelve, amely kulturális reterritorializációt hajt végre; s végül a kultúrák horizontján elhelyezkedő mitikus nyelv, amely a spirituális vagy vallási reterritorializáció nyelve. E nyelvek tér- és időkategóriái röviden a következőkben különböznek: a helyi nyelv itt van; a közvetítő nyelv mindenütt; a referenciatér-nyelv ott; a mitikus pedig azon túl.” (Deleuze—Guattari 2003. 7.) A szerzők konkrét példákkal is igyekeznek szemléltetni azt, ahogyan az egyes konkrét nyelvek mozgásban lehetnek a kategóriák között a történelem folyamán: a latin például Európában sokáig közvetítő nyelvként működött, később referenciatér-nyelvvé, mára pedig leginkább mitikus nyelvvé vált.

Hipotézisem szerint ezzel a négyes nyelvi modellel kimozdítható az erdélyi irodalom dichotóm (vagy „skizofrén”) leírása, és talán szemléletesebben helyezhető el abban a hatalmi térben is, amelyet a (budapesti) centrum magyar nyelve, a román nyelv, illetve az emancipatorikus/utópikus kisebbségi magyar nyelvhasználat és a „köznapi” nyelvhasználat határoz meg. (A román nyelvet például a korábbi konstrukciók igazából nem tudták elhelyezni az erdélyi magyar irodalom vonatkozási rendszerében.) Ezekhez korszakról korszakra persze a hatalmi beszéd újabb rétegei, árnyalatai járulnak hozzá.

A nyelvhasználatok rétegei. Interpretációs javaslat

Az egyik alapvető kérdés az tehát, hogy az a militarista retorika, amelyet Makkai Sándor olyannyira kényelmetlennek érez, voltaképpen melyik nyelvi rétegben, melyik nyelvhasználatban van jelen a fentebbi négy közül. Ha ezt körvonalazni tudjuk, akkor az erdélyi irodalom „hatalmi beszéd”-problémájának megoldásához is közelebb kerülhetünk.

Ha rá akarjuk vetíteni tehát a négyes nyelvi modellt a Romániában élő magyar kisebbség nyelvhasználataira, akkor a legegyértelműbb nyelvhasználati módot alighanem a helyi nyelv jelenti. Ez tipikusan minor nyelvhasználat, voltaképpen azzal a nyelvvel azonos, amelynek segítségével elbeszélhetők azok a történések, cselekvések, amelyeket Makkai a hétköznapi kisebbségi élet tartozékainak tekint. Helyi jellegénél fogva nem törekszik átfogó magyarázó szerepre, valóban a mindennapi, illetve intim nyelvi szükségleteket elégíti ki.

A „közvetítő”, kettes számú nyelv, az állam, a társadalom, a bürokrácia, a kereskedelem nyelve a magyar kisebbség esetében leginkább a román nyelvvel azonosítható, Erdély esetében némi megszorításokkal, természetesen. A megszorítások egyrészt arra vonatkoznak, hogy az erdélyi magyar társadalom némely vonatkozásokat tekintve már-már „párhuzamos”, kvázi-teljes társadalomként működik. Közvetítő nyelve ebből a szempontból azzal a regionális sztenderd nyelvváltozattal is azonosítható, amelyet többek között néhány olyan regionálisan közismert, de Erdély területén kívül kommunikációs zavarokat okozó szót tartalmaz, mint a „murok” vagy a „borkán”. Másrészt azt is megállapíthatjuk, hogy a bürokrácia vagy az állami hatóságok nyelvének vannak olyasfajta „nyelvek fölötti” állandói, amelyek már-már irrelevánssá teszik, hogy a román vagy a magyar bürokratikus nyelvet használja valaki. A sztálinista korszakban például a bürokratikus nyelvváltozat gyakorlatilag a négyes nyelvi modell teljes skáláját megpróbálja „kolonizálni”. Ezt a nyelvet pedig nem lehet egyszerűen a román, a magyar vagy a részleges forrásnyelvi szerepet játszó orosz nyelvvel azonosítani: számos lexikai elem közössé válik ekkoriban a szocialista országok nemzeti nyelveiben. (Más eszközökkel, de hasonló hatékonysággal terjedt el Romániában a kilencvenes évek folyamán az angol menedzseri, informatikai és fogyasztói terminológia, illetve van terjedőben az „eurobürokrácia” nyelve napjainkban.)

Makkai esszéje nyomán arra következtethetnénk talán, hogy a harmadik nyelvhasználati mód, a referenciatér-nyelv az, amelyet a „hősiesség” metaforái uralnak, hogy ez az, amelyet behálóz a (bujdosó) militarista retorika. Saját hipotézisem ezzel kapcsolatban mégis az, hogy a „hősiesség” nyelvét leginkább a negyedik, mitikus nyelvváltozattal azonosíthatnánk. Több értelmező mutatta ki azt a szoros kapcsolatot, amely a kereszténység spirituális és morális normái, illetve a transzszilvanista ideológia között fennáll. Láng Gusztáv például felveti, hogy a nagy irodalmi elődök — Vörösmarty, Arany, Ady stb. — nyelve egyfajta szakrális nyelvváltozattá vált Erdélyben az idők folyamán (Láng 1998. 34.) Cs. Gyímesi Éva pedig többször utal arra a Gyöngy és homok című tanulmányában, hogy az „erdélyi gondolat” számos összetevője a keresztény szenvedésetikában gyökerezik. (Cs. Gyímesi 1993)

Azt gondolom tehát, a „hősiesség” nyelve olyasfajta utópikus nyelvváltozat Erdélyben, amelyre inkább illik az „azon túl” helymegjelölés, mint az „ott” pozíciója. A transzszilvanizmus ideológiája a fenti értelmezések tanúsága szerint is inkább működik a szakralitás jegyeit magán hordozó metafizikaként, mint egyszerűen kulturális nyelvként. Érdemes egyébként megfigyelni, hogy a Deleuze—Guattari négyes nyelvi modelljében éppen a kulturális nyelvváltozat a legkevésbé konkrét és megragadható: a többiről inkább megállapítható, hogy miképpen, milyen esetekben használódik.

Értelmezési javaslatom az, hogy a kulturális nyelvváltozatot a reflexió lehetősége révén különítsük el a többi háromtól: képzeljük el úgy, mint amelyik magára öltheti mindhárom másik nyelvváltozat jegyeit, ugyanakkor arra is képes, hogy távolságot tartson tőlük, reflektáljon rájuk. Ily módon magyarázatot kaphatnánk arra, miként lehetséges, hogy az erdélyi magyar kultúra különböző korszakaiban újabb és újabb kísérletek történtek a kulturális nyelv „bekebelezésére”: a húszas évek transzszilvanista irodalma, majd a hetvenes évek irodalmának egy vonulata megkísérelte a szakrális nyelvváltozattal azonosítani a kultúra nyelvét. A negyvenes-ötvenes években a bürokratikus hatalmi nyelv jegyei árasztották el az irodalom nyelvét. A posztmodern töredékesség irodalma vagy a hatvanas-hetvenes évek későmodern irodalma pedig olyan jellegű „minor” nyelvváltozatként olvasható, amelyet Deleuze és Guattari a soknyelvűség jegye alapján értékel fel. Ha ezt a gondolatmenetet követjük, a kultúra nyelve valóban nyitottnak mutatkozhat mindegyik nyelvváltozat felé: ezek kölcsönös használatra és megértésre tarthatnak számot.

A nyelvhasználati módok történeti változatai

Cs. Gyímesi Éva egyik visszatérő kijelentése az erdélyi magyar irodalom kapcsán, hogy a két világháború közötti spontán kritikai egyoldalúság és a második világháború utáni, hatalmi jellegű baloldali elvárásrendszer hasonló eredményekkel járt az erdélyi magyarság kultúrájára nézve: „A kétféle — nemzeti és kommunista — kollektivizmus világnézeti normái ugyanis, bár tartalmukban különbözők, strukturális szempontból végzetesen hasonlítanak. Azonos módon torzítják a kultúrát, amennyiben egyneműsítő, önmagukat kizárólagosnak tételező diskurzusokban jutnak kifejezésre. E monologizáló diskurzusok tagadják az eltérő nézőpontok létjogosultságát.” (Cs. Gyímesi 1998. 170—171.) Láthattuk: a mitikus, majd a bürokratikus nyelvváltozat valóban kísérletet tett arra, különböző történelmi kontextusokban, hogy hatalmi beszédként bekebelezze a kulturális nyelvváltozatot. A kanonizáció mozgásait, az irodalmi értékrendek alakulását vizsgálva Cs. Gyímesi Évának igazat kell adnunk abban, hogy a „helyi”, individuális nyelvváltozatok egyik korszakban sem kerültek kitüntetett pozícióba az irodalmi kánonban. Deleuze és Guattari négyes nyelvi modelljét használva ugyanakkor mégis kimutathatók strukturális különbségek a két világháború közötti, illetőleg a második világháború utáni domináns nyelv működését tekintve. Mindenekelőtt abban a tekintetben, hogy egyáltalán melyek voltak azok a diskurzusok, amelyek jelen voltak, jelen lehettek a nyilvánosságban. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalom többszólamúsága tényszerűen igazolható dolog: mindegyik irodalmi irányzat — az allegorikus helyzetértelmező irodalom, az avantgárd, a klasszikus modernség irodalma vagy a mimetikus irodalom különféle változatai — megtalálta vagy létrehozta saját irodalmi intézményeit. A hétköznapi és a bürokratikus nyelvváltozat ugyancsak relatív autonómiát élvezett a többihez képest. A problémát az jelentette, hogy a hangadó kulturális elit lényegében a mitikus nyelvváltozat logikája szerint hozta létre a kulturális kánont, és dominánssá éppen ez a változat vált, minden bizonnyal a magyarországi „hősiesség-elvárásokkal” kölcsönhatásban.

A második világháború utáni nyelvi dominancia viszont valóban a totalitarizmus logikája szerint működött: a hivatali nyelv igyekezett teljesen kisajátítani a nyilvánosságot. Bajor Andor ötvenes évekbeli szatírái például számos esetben tanúskodnak arról, ahogy a magánéleti nyelv rétegében is dominanciára tört. A Rozinka című 1954-es szöveg udvarlási jeleneteiben például a félszeg, de egy korábbi kulturális kód szerint egyértelműen interpretálható gesztusokat (virág átadása, szerelmes vers írása), mondatokat a következőhöz hasonló válaszreakciók kísérnek: „— Milyen szépek most a gesztenyefák — mondta Sanyi. — Igen, — válaszolta Rozinka, — de nem szabad elfelejtkezni arról, hogy még sok a tennivaló, mert rengeteg a régi maradvány, amelyeket ki kell küszöbölni.” (L. Bajor Andor Kerek perec című 1955-ös kötetében.)

Azok az „egyéni nyelvjárások”, vagy akár teljes irodalmi hagyományok, amelyek nem voltak beilleszthetők az osztályharc történelmének nagy elbeszélésébe, kiszorultak a nyilvánosságból, és fenntartásuk, „az én kultúrája” tiltás alá esett vagy periférikusként bélyegezte meg a hatalom. A „kanonizáló” hatalom is különbözik természetesen a két esetben: míg a két világháború között kifejezetten a magyarul beszélő kisebbségi elit diktálta a nyelvi trendet, a második világháború után inkább eltűnt a hatalom nemzeti/nemzetiségi meghatározottsága: az erdélyi magyar irodalom kódjai sokkal inkább függvényévé váltak a szovjet vagy a román kultúrpolitikának.

Különbségeket fedezhetünk fel a magyarországi magyar „többségi” diskurzushoz való viszony szempontjából is a két időszakban: a sztálinista időszakban, úgy tűnik, minimális befolyással rendelkezett a budapesti „maior” diskurzus a romániai magyarra nézve. A két világháború között viszont, illetve a hatvanas-hetvenes évektől kezdve mindmáig eléggé erős presztízstényezőként működött egy-egy erdélyi magyar szerző „befogadása” a többségi magyar diskurzus alakítói közé. Ugyanakkor az „önállóság” vágya, illúziója és kényszerűsége mindvégig érvényesült ebben a kultúrában, egyfajta alternatív regionális dominancia lehetőségét is fenntartva. Ennek jele többek közt az az időről időre megfogalmazódó elégedetlenség, amely az erdélyi magyar irodalom Magyarországon kialakított értékhierarchiáit érinti: a regionális kánonban többnyire másoknak jut kiemelt szerep, mint ahogy azt a magyarországi kritikai élet jelzései mutatják.

A „bürokratikus nyelv” lebomlása hangsúlyosabban az 1956 táján fellépő fiatal költők és írók — Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Bálint Tibor és mások — életművében kezdődött el, és a hatvanas évek közepére vált érzékelhetőbbé. E fordulat nyomán meg-megújuló hangerővel hangzott el az „intimizmus” vádja, amely egy idő után az „intellektualizmus” címkéjével is váltakozhatott. A fordulat ugyanis lényegileg a „helyi”, köznapi nyelvváltozatra épült, depoetizáló és dekonstrukciós stratégiák révén. (Az „intellektualizmus” megjelölés alighanem ez utóbbi eljárásokra vonatkozott.)

A hatvanas évek második felétől ugyanakkor újra jelentkezik egy erőteljesen metaforizált költészeteszmény is az akkori fiatal magyar irodalomban (nem függetlenül Nagy László és Juhász Ferenc magyarországi törekvéseitől), Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos verseiben, prózában pedig leginkább a saját életművén belül látványos fordulatot végrehajtó Sütő András munkásságában. Ez a fordulat bizonyos értelemben a két világháború közötti szakrális nyelvváltozat újrafelfedezését és részben újragondolását jelenti. A romániai és magyarországi kritikai életben újra ez a fajta nyelv válik dominánssá — valamelyes párhuzam tapasztalható azonban a két világháború közötti helyzettel: az erdélyi magyar irodalom a nyilvánosság szintjén is (újra) többszólamú, de a fiatalabb írók, költők egyre kevésbé jutnak publikációs lehetőséghez, és a lapok, periodikák, könyvkiadók száma is lényegesen kisebb a két világháború közöttinél. A fiatalabb írógenerációk „késleltetése”, hosszú ideig tartó háttérbe szorítása a kilencvenes években hirtelen felfutásukat eredményezi: érett műveik a posztmodern töredezettség poétikájához illeszkedő „minor”, helyi beszédváltozatokat képviselik.

A tanulmány a Sapientia Kutatási Programok Intézete támogatásával készült

Bibliográfia

DELEUZE, Gilles — GUATTARI, Félix

2003 Mi a kisebbségi irodalom? Ex Symposion 44—45. 1—9.

GYÍMESI Éva, Cs.

1993 Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban. In: Uő: Honvágy a hazában. Budapest, Pesti Szalon, 19—107.

1998 Korán jött polgár. Karácsony Benő prózája. In: Uő: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 167—189.

LÁNG Gusztáv

1998 Séta egy definíció körül. In: Uő: Kivándorló irodalom. Kolozsvár, Komp-Press, 27—41.

MAKKAI Sándor

1989 Hősiesség. In: Cseke Péter—Molnár Gusztáv (szerk.): Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Budapest, Héttorony Könyvkiadó, 23—27.

UNGVÁRI ZRÍNYI Ildikó

2004 A kicsi és nagy: Tamási és Tamási. In: Uő: Látványolvasás. Kolozsvár, Komp-Press, 9—45.

Ugrás az oldal tetejére