utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

Az újraolvasás feltételei. Orbán Ottó Összegyűjtött versei. Jelenkor 2006/2. 226—234.

Az újraolvasás feltételei

Orbán Ottó: Ősszegyűjtött versei I—II. Magvető Kiadó, Budapest, 2003.

Önértelmezések

„Vannak költők, akik büszkék arra, hogy soha nem olvassák a saját verseiket. Én aztán, mondhatom kuncogva, mint az önismeret vizsgázott bohóca, nem tartozom közéjük.” Orbán Ottó írja ezeket a mondatokat Honnan jön a költő? című esszékötet első oldalain.[1] Az ő esetében nem egyszerűen magánhasználatra szánt újraolvasásról van szó, amely megerősíthetné a költői opciókat, összevethetővé tenné a saját teljesítményt másokéval. Egyben azt is jelenti, hogy a korai/korábbi versek olvasatai feltűnnek az írásaiban: értelmező jellegű szövegekben és versekben egyaránt. Ezért nevezheti magát vizsgázott bohócnak: az önismeret gyakorlatai nála a nyilvánosság előtt zajlanak.

Nem az első eset, amikor egy költő saját „erős olvasójává” kíván válni. A programokat fogalmazó avantgárdok irányzatszerűen is leütötték az önértelmezés vágyának alaphangját (kérdés, hogy mennyire járt ez a vágy együtt megélt sikerekkel), a magyar irodalomnak abban a korszakában viszont, amelyben Orbán Ottó aktívan volt jelen, ez inkább kuriózumnak számított. Idősebb szerzők részéről szokásosnak tűnhetett, ha memoárt, önértelmezést írnak pályájuk csúcspontján túljutva. Orbán Ottó 1976—77-ben, negyvenévesen írja Az ádáz szemtanú című visszatekintését, abban az időszakban, amikor Kabdebó Lóránt szerint „jó költőből jelentős költővé” vált.[2] Ez azt jelzi, hogy Orbán esetében az önértelmezés nem szokványos léptékű, hanem strukturáló, természetes velejárója életművének. Ha csupán a memoárokat, esszéket tartalmazó kötetben tűnne fel, akár nagyvonalúan el is tekinthetnénk tőle. De mivel része a verseknek, nem érdemes kimetszeni a költői életműből, mint az objektív líra elvárásai felől szemlélve idegennek tűnő testet. Ez a költészet nem volna önmaga a jelzett vonulat nélkül.

Az igazi ok, amiért nem érdemes eltekinteni az Orbán-önértelmezésektől, talán mégis az, hogy pontos, erős, olykor az önmagával szembeni kegyetlenségig menő mondatokról van szó. De mire vonatkozik, és mire irányul elsősorban ez a pontosság? Két dologra: a korai költészet beszédmódjára, illetve Orbán Ottó korai egyéniségére, életben játszott szerepeire. Fontos gesztusa az önértelmezésnek az az elhatároló, korszakoló igyekezet, amellyel mintegy leválasztódnak az aktuális Orbán Ottóról korábbi beszédmódok és játszmák. A vers nyelvét illetően ilyen sorokra bukkanunk Az alvó vulkán című (1981-es) kötetben: „Fiatal költő koromban döngő léptekkel belesétáltam az elégia csapdájába / de ma már a versben a szívfacsarás érdekel a legkevésbé / és az Emlékek Országútja akárhány sávos is egy könnytócsába vezet”. De már az 1973-ban megjelent Emberáldozat a „férfikor” témájával indít, a kötetkezdő Jelentés a versről egybejátszatja a költészet és a férfi nagykorúságát. A következő vers pedig, A művész arcképe skorpió korában ironikus hangnemben távolítja a korai szövegeket az akkori jelentől:

és a vers csak a képzelet porhanyós fölszínét boronálja tüskés képeivel
és nem bolond beletörni a fogát a sivár tényekbe
hogy az elégikus zűrzavar délceg költőjét dagadtra pofozták egy
evangélikus nevelőintézetben és krónikus szeretethiány rángatja
dróton hamleti bábuját
látomás-szárnyán hát suhog az eleven csőd és világot hódít
könnyelműsége

...................................

Dicsőség rügyező arcának mutáló hangjának a világ bohóca ő
ő az elefánt a felejtés lobogódíszes porcelánboltjában
ő az aki kézzel nyúl a kozmikus levesestálba és sziszegve szopogatja
összeégett ujjait
benne karambolozik eszme és szenvedély hogy darabokra törik a föld
karosszériája és sivítva repülnek összevissza a négy égtáj
szilánkjai

Hogy az érett vagy a „kései” Orbán Ottó ehhez képest milyen az önértelmezés szerint, az kevésbé derül ki tételesen. Vissza-visszatérnek azért a kísérletek a körülírásra, beszédes című szövegekben: „Lucsok. Valami sáros massza. / Gyümölcs vagy mocsár. Szerelemféle. [...] / Most hang. Belülről, a föld alól, a szélből. Zuhog. / Beszéd nélkül, szavak nélkül, hang nélkül: felejthetetlen.” (A vers). Itt mintha a tárgyias poétika melletti opciót jelentené be a szöveg, különösen a beszédmód révén. A szerelem-analógia vagy a hang „eredete” (belülről is, a földből is, a szélből is) ugyanakkor azt jelzi, hogy az objektivitás inkább a többnézőpontúság értelmében hozható kapcsolatba ezekkel a versekkel, nem a személyesség, az alanyiság kizárásáról van szó. Ennek kapcsán Orbánnak számos vitája volt később a kritikával. Egy másik önértelmező jellegű mondatban arra a „mondanivalóközpontúságra” is rábukkanhatunk, amelyet különböző korszakokban annyira különbözőképpen értelmeztek — Orbán változata egy Poundot idéző versben a következőképpen hangzik: „negyven évesen / az ember vastagon hámozza a költészet nevű almát / és a díszítmények a hanglejtés meg a szófűzés mögött / a rejtett magra kíváncsi” (Canto). Ennek a rejtett magnak a megközelítése azonban Orbán esetében nem valamiféle közvetítetlen hozzáférés illúzióját táplálja a lényegszerűséghez (ami néhány más magyar költőnél a végletes nyelvi lecsupaszítottsághoz vezetett), hanem a különbözőségeiben, különböző „héjaiban” látott és láttatott igazságok foglalkoztatják. Orbán arcának egyénítéséhez azt is hozzáfűzhetjük emez alapvetően későmodern típusú érdeklődés kapcsán, hogy őt a kisléptékű, nem-metafizikai jellegű megismerés is foglalkoztatja: nem vár túl sokat attól a magtól, amely a héj alatt feltűnhet. A fentebb idézett vers sorai például így tételezik azt, ami a felszín alatt van: „és mit tegyen ha egy véres történet tanulsága mindössze annyi / hogy a Bocsánat Az Isteneknél és Szeressük Egymást Emberek / [...] Az évek / drótakadálya alatt egy konzerv és egy bicska a költészet maga.” Az az irónia, amelyről Orbán Ottó kapcsán szinte minden értelmezője beszél, ezt a viszonyrendszert is meghatározza. A koncepció legkifejtettebben a Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek című, 1984-es verseskönyvben körvonalazódik. Szinte mindegyik szöveg visszatér a vers műfajának problematizálásához.[3] A válaszok azonban csupán egy-egy vers terjedelméig érvényesek, újra és újra megkérdőjelezhetők más értékek, más nézőpontok felől. Az alapvető irányultság, amely mégis azonosnak mondható talán mindvégig, a kötetnyitó versben így íródik le: „a vers az én szememben / egy darab élet / s tárgya a határtalannal körülhatárolt / szilárd bizonytalanság” (A költő körülírja mesterségét). A vers „életszerűsítésének” projektje felfogható ugyan örökölt programként, de ennek is megvannak a saját ízei Orbán Ottó változatában. Az ő esetében a dolgok hierarchizálatlanságát jelzi leginkább ez a mondat (tehát azt például, hogy nincsenek kiemelt „költői” témák vagy beszédmódok — ebben az értelemben a költészet teljes joggal „életesíthető”), és fontos odafigyelni arra a paradoxonra is, amely a vers tárgyának (az életnek?) a határtalanul határoltságát, illetve szilárd bizonytalanságát állítja. Az élet-elv tehát nem azonos egy leegyszerűsítő realizmuskoncepcióval, amely az életet mondjuk közvetlen megragadhatósága, problémátlan leírhatósága miatt értékelné fel elvont költészeti spekulációkhoz képest.

Orbán szerepjátszásai, különböző versformákban, hangnemekben való megmerítkezései összekapcsolódnak egy „megfejtésre” irányuló törekvéssel — sok esetben ez az „önmegfejtés” irányába mozdul el —, posztmodernséghez való kötődését így nem ebben a vonatkozásban érdemes megragadni. Szerepjátékai a különböző maszkokban keresett, azokban megmutatkozó igazságok megtapasztalására tett kísérletek.

A továbbiakban Orbán Ottó költészetének újraolvashatóságához keresek néhány támpontot, anélkül, hogy ezt a tekintélyes szövegkorpuszt átfogó módon próbálnám jellemezni. Különösen azok a feltételek érdekelnek, amelyek Orbán újraolvasását egyben újraértéssé is tehetik, az életmű teljessége által kínált perspektíva hasznosításával.

Irónia és a műfaji határok átjárhatósága

Az ezredfordulós költészet horizontja felől nézve Orbán Ottó életműve átmeneti, ugyanakkor szuverén, befogadó jellegű szövegegyüttesnek látszott és látszik. Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete a költői én pozíciójából kiindulva helyezte el Orbán költészetét az utómodernség és a posztmodernség határvidékén, lényegében meggyőző módon.[4] Befogadónak nevezi ezt a költői pozíciót az új értékvilággal szemben, de nem elfogadónak. Mára persze nyilvánvalóvá vált, mennyire leszűkítő jellegűek e korszakküszöbnek csupán az én pozicionáltságából, illetve a nyelvi megelőzöttség tapasztalatából kiinduló megközelítései, különösen azokban az esetekben, amikor értékelő megjegyzések kiindulópontjává válnak. Az Orbán-recepcióban ez olyan értékoppozíciók létrehozásához vezetett, mint az 1994-es válogatás, A költészet hatalma, illetve a Kocsmában méláz a vén kalóz (1995) című kötetek egyszerre szemléleti és értékbeli szembeállítása.[5] A műfaji rétegződésre, kommunikációs térre, a kulturális gyakorlatba való beágyazottságra figyelő megközelítések voltaképpen felülvizsgálhatóvá, árnyalhatóvá teszik az énre és a nyelvre vonatkozó reflexió paradigmatikus érvényét, így akár a magyar irodalomtudományban körvonalazódott modern/posztmodern elkülönítések érvrendszerét is.

Érdemes ezért felidézni néhány olyan gondolatmenetet, amelyek az ezredforduló táján próbálták elhelyezni az Orbán-poétikát a fiatalabb korosztályok költészetéhez képest. H. Nagy Péter összefoglaló írása a fentebb már említett oppozíció tételezését erősíti meg, visszalépést, sőt egy már elfoglalt korszakpozícióból egy korábbihoz való visszatérést emlegetve.[6] Margócsy István a nyolcvanas-kilencvenes években induló szerzők poétikájával összhangban láttatja Orbán költészetét, ismét csak a fikcionált hagyomány és az intertextualitás jegyei alapján (a későbbi „visszalépésről” ő nem tesz említést),[7] Kappanyos András pedig a posztmodern líra problematikus szókapcsolatáról értekezve egyazon költészeti paradigma részeiként láttatja (vagy legalábbis részleges fedésben mutatja) Tandori Dezső, Kukorelly Endre, Várady Szabolcs, Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos, Térey János, Petri György és Orbán Ottó műveit — Petri és Orbán esetében egyben azt is jelezve, hogy az ő önértelmezéseik nem esnek teljesen egybe ezzel a felfogással.[8] A posztmodernség jegyeit Kappanyos egyébként — konszenzuálisan — a nyitottságban, interakcióra való képességben, az önreferenciális gesztusokban, az idézésekben, utalásokban, az irónia alakzataiban ragadja meg, azt is kijelentve, hogy „e szövegek anyaga és tárgya egyaránt a nyelv”.[9]

Arra a „perelő” stratégiára, amelyet Orbán Ottó saját költészetének befogadásával/befogadóival szemben választott, a továbbiakban még visszatérek. Az mindenesetre ennyiből is világosnak látszik, hogy az Orbán-értelmezők a „posztmodern Orbán” identitását mindenekelőtt a „szerepjátszó Orbán” identitásával azonosították, ehhez a (látens szándéka szerint mindenképpen felértékelő) gesztushoz viszont leginkább csak A költészet hatalma című válogatást hívhatták segítségül, a többi Orbán-könyv kívül esett e megközelítés horizontján, vagy egy korábbi kvázi-lezárultnak tételezett korszakhoz/irányzathoz kapcsolta a szerzőt.

Saját (itt terjedelmi okokból csupán vázlatosan kifejtett) interpretációs javaslatom ezzel kapcsolatban az volna, hogy az Orbán-költészetnek egy sokkal központibb jelentőségű alakzatából, a futólag Kappanyos által is említett iróniából kellene kiindulni akkor, amikor erről az életműről általában próbálunk határozott állításokat megfogalmazni. Az említés futólagosságának nyilván az az oka, hogy az irónia nem csupán a posztmodernségnek, hanem már a modernségnek is meghatározó összetevője. Árnyalatainak követésével viszont mindenképpen közelebb kerülhetünk annak leírásához, hogy a korai versek inkább iróniátlan és legfeljebb groteszk beszédmódja,[10] amelytől Orbán önértelmezéseiben is megpróbált elhatárolódni, miképpen nyeri el a „tragikus irónia” tipikusan későmodern jegyeit a hetvenes évekre,[11] s történik meg olykor-olykor (és többnyire nem „korszakszerűen”) az, hogy — úgynevezett „badarkáitól” sem függetlenül — kilépjen a tragikus világérzékelésből.[12] Ennek az iróniának a tragikus hangoltságát éppen a visszatérő önmegértés, az énről való beszéd keretei között lehet érvényesen vizsgálni, hiszen a világ „nagy kérdéseivel” való szembesülés emberi léptéke Orbán esetében nem a világnak kiszolgáltatott egyén panaszos szólamát eredményezi, hanem a világot megfigyelő, megfigyeléseiben szuverén egyén tárgyilagos (és kétségkívül nem túl optimista) szólamát. Ennek következtében az Orbán-költészet (és tragikus irónia-felfogása is) akkor nyílna meg igazából a kortárs versértés irányában, ha nem a személytelen és szerepjátszó, ént kizáró költészet felől helyeznénk el „megnyugtatóan” egy előző korszakba, hanem azoknak az újabb köteteknek a provokációit is hasznosítva, amelyek a személyességnek és a biográfiának az írhatóságát állítják, invenciózus módon (Oravecz Imre, Lövétei Lázár László, Peer Krisztián, Tóth Krisztina vagy akár Térey János nevét is lehetne említeni ebben az összefüggésben).

Az irónia alakzatának változatai mellett fontos fejleményként lehetne vizsgálni az Orbán-költészetben azt is, ahogyan a „komoly” és a „játékos” versek egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Tágabb értelemben ez a műfaji határok posztmodernben való relativizálódásával hozható kapcsolatba. Az Összegyűjtött versek szerkesztője, Dérczy Péter a kötetkonstrukció kialakításához érvként hozza fel azt a szemléleti változást, amely a nyolcvanas évek végétől körvonalazható Orbán Ottó költészetében. Az 1986-os gyűjteménynek még két befejezése van: egy „komoly” és egy „bohózati” (Orbán Ottó szavai), ugyanis elválasztva, a kronológiát elvetve tartalmazzák a két verstípust. Dérczy így kommentálja az említett elkülönítő gesztust: „számára ugyan egyaránt fontosak az úgynevezett komoly versek és az úgynevezett komolytalan versek, mégis határozottan elválasztja őket egymástól, noha egész költészete e gesztusnak némileg ellentmond, hiszen az ironikus, groteszk látásmód nem csak az úgynevezett komolytalan verseiben bukkan fel erőteljesen. Költészete egyébként éppen a nyolcvanas évek közepétől, a kilencvenes évek elejétől abba az irányba is kiterjeszkedett, hogy a posztmodern szemlélethez közelítsen, mely szerint szöveg és szöveg között aligha tehető különbség az előzőek értelmében.”[13] Ettől az időszaktól kezdve ezek a verstípusok keverten tűnnek fel az Orbán-kötetekben, s így a gyűjteményes verseskönyvben is. De nem csupán a komoly/komolytalan kettősség, hanem például a vers/próza elkülönülés is összemosódik Orbán Ottó egyik jellemző műfajában, a prózaversben.

Az Orbán-líra posztmodernséghez való kapcsolásának kérdése továbbá az amerikai beat-költők besorolásának kérdése is, amely azért problematikus, mert az amerikai líra modernség-szerkezete eltér az európai költészetétől. Oravecz-monográfiájában Kulcsár-Szabó Zoltán ezt is egyfajta átmeneti formációnak láttatja, beszédmódbeli váltást nem tételezve, újdonságelemként a performance-jelleget, a kultikus szövegfunkciókat, a fellazított szintaxist, illetve a rétegkultúrák elemeiből való építkezést emelve ki.[14] Egy kultúratudományi kontextusban a rétegkultúrákból való (eklektikus) építkezés minden bizonnyal újabb érvekkel szolgálhatna egy komplexebb posztmodernség-kép kialakításában.

Orbán Ginsberg-fordítóként és a beat-típusú jellegzetes hosszúvers műfajának művelőjeként részese lehet egy ilyen újraolvasási/újragondolási folyamatnak. Költészetének ez a rétege, ha úgy tetszik, „amerikai típusú”, tehát nehezebben elhelyezhető a magyar költészettörténet kontextusában.

„Ki mit szokott meg azt elunva ásít” — 1986-os a vers, amelyből az idézet származik, Orbán Ottó Ötvenedik évére írott verse. Kínálkozó gondolat, hogy az ásítást és az irónia alakzatát valamiképpen összefüggésbe hozzuk az Orbán-költészetben. Az ásítás az ő esetében gyakran korábbi énjének szól: annak a csodagyereknek, kamasznak, hevülő fiatal költőnek, aki valaha, az ötvenes-hatvanas években volt. Egyetlen akadálya volna ennek: az, hogy Orbán Ottó iróniája néha igencsak éles. Vagy tragikus. Nem feltétlenül az az elnéző irónia, amely megengedi az unalmat.

A kortárs költészetnek meghatározója az irónia, Németh Zoltán tanulmánya posztironikus helyzetként láttatja azt a szövegmezőt, amelyben a kilencvenes évek végén és az ezredforduló óta feltűnt fiatal költők elhelyezkednek.[15] Viszonyulnia „kell” ehhez a helyzethez, de ez persze nem egyszerű előírás. Az iróniának van valamiféle pozicionálhatósága: a „fiatalkori irónia” más modalitással bír, mint az „időskori irónia”. Hagyománnyal és énnel szemben egyaránt. Az Orbán Ottó ironikus pozíciójával való azonosulás a mai olvasó számára egyrészt a háború utáni fiatal írók programjának ironikus látását feltételezné, másrészt a mával szembeni iróniát. Mindenképpen érdemes tehát differenciáltan kezelni ezt a kérdést: Orbán iróniája pragmatikai szempontból másképpen konstruálódik meg, mint a mai befogadását látszólag nagyon is megkönnyítő „posztironikus” helyzetben.

A kontextushoz fűződő viszony stratégiai jellege

Azt a viszonylagos csendet, amely a gyűjteményes Orbán Ottó-kötet megjelenését kísérte, kapcsolatba hozhatjuk azokkal a stratégiákkal is, amelyekkel a szerző saját költészetének kontextusaira reagált. Ezek közül talán kettőt volna érdemes kiemelni: az egyik az irodalomtudományos megalapozottságú kritikával való vitája, a másik a Verses levél Varró Dánielnek című szöveg.

A kritikával folytatott vitáját (olyan versekben, mint Vojtina recepcióesztétikája, Heinrich Heine dala a kari tanácsról, Egy nibelungra, Előadások a kortárs költészetről, Műelemzők rémuralma, Madárjósok, próféták, kandidátusok stb.)[16] talán egy előzetes elvárásra vezethetjük vissza: túl sokat várt attól, ahogyan a demokrácia körülményei között érvelni és olvasni lehet. Az érvelések önkorrekciójának folyamatát a sok évnyi kényszerű elfojtás miatt nem volt türelme kivárni.

Mára az értékelés, vagy akár a leírás szempontjai egyrészt a szélesebb körű differenciálódás lehetőségét teremtették meg (nem minden posztmodern, ami szerepjátszó, ironikus és hagyományokat átíró), másrészt a szétesett énnek, nyelvnek a problémáját, mint kötelező penzumot, megspórolhatóvá tették. Mindezekről fentebb volt már szó. Ami a posztmodern próza recepciós deficitjét illeti, a vers esetében is bekövetkezett természetesen, és lejáróban van — nem annyira szűk tér nevezhető ma posztmodernnek, ahogy ez a kilencvenes évek elején látszott —, beláthatóvá vált, hogy a posztmodern nem „tiltja le” a biografikusságot, és hogy a nyelvi reflektáltság sem feltételezi a kimondhatóság problémájának tematikus, szó szerinti megjelenését, ennek sokkal szubtilisabb útjai, árnyalatai is vannak. A személyesség feltűnése a versekben nem feltétlenül egy Benn, Hofmannsthal vagy Eliot előtti irodalmi állapothoz való visszatérést jelent (ahogy ezt egyik-másik kilencvenes évek első felében publikált tanulmány alapján esetleg gondolni lehetett volna), a költészet kreativitásának, állandó útkeresésének lebecsülését jelentené, ha valaki ezt feltételezné.

Orbán Ottó stratégiája az volt, hogy nyílt konfrontációt kezdeményezett a kritikával vagy annak egy részével. A stratégia akkor sem vezethetett igazi győzelemhez, ha némelyik megállapítását tekintve Orbán Ottónak igaza volt, bár versekben azt az árnyalási szintet, és azt a kontextust, amelyben a teoretikus állítások megfogalmazódtak, nem adhatta vissza. Ez persze nem is lehetett célja, hiszen eredendően bökversekről volt szó. (A más vélekedésekkel való konfrontálódás egyébként már sokkal korábbi versekben vagy akár ars poeticákban is fellelhető — bizonyos jegyeit tekintve ilyen az 1973-as Emberáldozat című kötet nyitóverse is.)[17]

A Varró Dánielnek írt „levél” félreolvasásait talán ennyiben sem érdemes tárgyalni, azok a pontok, ahol félrecsúszik, és ezért nagyon is támadhatóvá válik az „érvelés”, az egyrészt az, ami Varró Dániel számára lehetővé tette volna, hogy egyszerűen az Esti Kornél éneke sorait másolja be válaszként Orbán Ottó levelére,[18] a súly és a könnyedség ellentétpárjainak lebontásával. A másik a „balladából megírsz egy nap tizet” tétel gyakorlati cáfolhatósága: Varró Dániel nem támasztotta alá ezt a vélekedést kötetekkel. Végül a „fáspince” érvként való felhozása vallott némi ügyetlenségre — a nagyapák és unokák konfliktusainak örök forrása a tapasztalati világ mássága, illetve az egykori tapasztalatok aktualizálhatósága.

Túl nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek a stratégiáknak persze nem érdemes, de az kétségtelen, hogy ezek a viták, élcelődések abba a biográfiai kontextusba illeszkedtek, amellyel nehéz volt amit kezdenie a kilencvenes évek kritikájának: ilyen értelemben az újraolvasás lehetséges akadályaiként kell számolnunk velük.

Zárlat: egy olvasási folyamat vázlatos rögzítése

Nem általánosítható érvényességre törekedve ugyan, de talán nem teljesen felesleges rögzítenem végezetül néhány olyan pontot, ahol, lineárisan haladva a gyűjteményes verseskönyvben, az Orbán-olvasat folyamatossága számomra meg-megszakadt vagy kizökkent — ahol tehát valami „izgalmasra”, „írhatóra” bukkantam olvasóként.

Ez meglehetősen korán, már az 1967-es Búcsú Betlehemtől című kötetnél bekövetkezett — itt a korszakhoz is viszonyítva meglepő, könnyed sorokat találhatunk Dávid királyról (Nyolc szerelmes ének), vagy annak a dallamosságnak a jegyeit fedezhetjük fel, amely az Orbán-költészet bizonyos időszakait a Weöres Sándoréval teszi összevethetővé. Itt jónéhány remeklésre is találhatunk (Maszkok farsangra. Ballada a vízbe fulladt lányról, Chanson stb.).[19]

Aztán az indázó hosszúversek képe mint általános benyomás (ezek inkább csak hangulatilag őrződnek meg a befogadóban, nem annyira képiségükben), meg-megszakítva a rövidebb prózaversekkel, amelyek vallomásosságukkal együtt tűnnek pontosnak, emlékezetesnek. Ezek mintegy „rendezik”, tagolják is a versanyagot, a Búcsú Betlehemtől című kötet Szigetek ciklusától kezdődően. 1983-ban Helyzetünk az óceánon címmel jelenik meg egy válogatott prózaverseket tartalmazó gyűjtemény, de a tagolás ezzel nem zárul le: épp ekkor, az 1984-es kötettől indul a Sárkányvér című prózaversciklus, amely majd négy kötetben elosztva jelenik meg.

Kiemelkedik ebben a konstrukcióban az első kötet „komolytalan” zárlata: a két gyermekverskötet anyaga, illetve A világ teremtése és egyéb badarságok című könyv. Itt kaptak helyet a remek Weöres Sándorról, Pilinszky Jánosról, Nemes Nagy Ágnesről, Nagy Lászlóról vagy Csoóri Sándorról írt paródiák is.

Utóbb a világ különböző országait bejáró férfi tapasztalatai uralják a verseket — ez a költészeti nyelv önkéntelenül is felidézi az olvasóban a kilencvenes évek Magyarország-konstrukcióit, vagy másképp: fogyasztói társadalom-konstrukcióit. Mintha ezekben a szövegekben (különösen az Amerika-versekben) Orbán egy időugrást hajtana végre, a jövőbe — amely mára inkább jelen.

És végezetül a betegséggel való küzdelem, a halálközeliség érzetének pontos leírásai, amelyek a kortárs fiatal költészet számára (Borbély Szilárd, Lövétei Lázár László, Németh Zoltán stb.) releváns kontextust jelentenek, akár az explicit viszonyulás, akár a kikerülés stratégiája jellemző rájuk.

Orbán Ottó kései költészete jó pillanataiban őrzi azt a látásmódot, amely fiatalkori önmagával szemben élessé és kegyetlenné tudott válni. Amit a betegség és halál önsajnálatként hívhatna elő a versek nyelvében, leginkább talán az 1999-es, Lakik a házunkban egy költő című kötetben érzékelhetjük. Hogy a többi kötetek miképpen kerülik el ezt a hangnemet, nehéz volna tipológiába rendezni. Éppen Borbély, Lövétei vagy Németh kísérletei felől válik relevánssá, hogy a legsikerültebb szövegek között sok az archaizáló, intertextualitást bemozdító szöveg (például a kötetcímadó Hallod-e te sötét árnyék, amely egy csángó népdal dallamára, képanyagára épül),[20] ezek leginkább Borbély Halotti pompabeli kísérleteihez hasonlóan működnek. Feltűnő az is, hogy a nagykompozíciók olyan variációkat, ellenpontozásokat, megsokszorozásokat tesznek lehetővé, amelyek az egyetlen szövegben megragadhatónál mindenképpen többet mondanak — ezt a stratégiát választja az Ostromgyűrűben című kötet versciklusait vagy Az éjnek rémjáró szaka című dalfüzért író Orbán Ottó, de a fiatalabb szerzők említett 2004—2005-ös kötetei is nagyobb szerkezetekké állnak össze. A pontosság, részletezés, nyelvi szikárság végül — ott, ahol Orbán szövegei eloldódnak az önsajnálattól —, Lövétei Lázár László vagy Németh Zoltán köteteiben emlékeztetnek leginkább erre a poétikára.

A „mondanivalóközpontú” költészetnek, hosszú ideig úgy tűnt, nincs igazán esélye kitörni elszürkülő keretei közül. A „mondanivalóigény” kielégítésére a közönség inkább a publicisták vagy a klasszikusok szolgáltatásait használta. Eközben a költészet önreflexív gyakorlatok révén különböző változatait dolgozta ki annak, ahogyan naivitástól mentesen beszélhet önmagáról — és egyáltalán, bármiről. Kérdés, hogy az olyan jelzések, mint az egyre gyarapodó konkrét, tematikus-műfaji felkérések egy-egy szerzőhöz intézve, a „profizmust” igénylő, megrendelésre készülő munkák vagy akár az olyan jellegű tematikus pályázatok, mint a Versmetró-program Titkos hely-kiírása (amely egy-egy kedvenc budapesti helyszín megjelenítését várta el a szerzőktől) nem járnak-e hosszú távon a „mondanivalócentrikusság” trendjének újabb feltűnésével. Ebben a történetben Orbán Ottótól kétségtelenül van amit ellesni. Azt, ahogyan saját életének darabjaival bíbelődik, például. Azt, ahogyan ironikus. Vagy azt, ahogyan unottan ásít a túlontúl lerögzített dolgok láttán.

---

Ugrás az oldal tetejére