utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

„Hazánk magyar költői” — 1953. A Hét 2005. augusztus 18. 33. szám. 6—8.

„Hazánk magyar költői” — 1953

Reprezentatív jelleg

1953 márciusában hunyt el Sztálin. Még ugyanennek az évnek a júniusában nyomdába kerül, és néhány hónap után megjelenik a bukaresti Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál egy reprezentatív antológia az akkori kortárs romániai magyar költészet terméséből. Szerkesztőként a könyv Székely János nevét tünteti fel. A szovjet Vezér halála után eltelt három hónap arra elég, hogy az antológiába bekerüljön két Sztálin halálára írott vers, Horváth Imre és Szász János szövegei. Arra azonban aligha, hogy a szerkezet, koncepció, szemlélet lényegesebben módosuljon ennek hatására. Ilyen értelemben az antológia bizonyos mértékig a romániai költészet — szigorúan vett — sztálinista korszakának összefoglalása. Láng Gusztáv állapítja meg, hogy — néhány korábbi, helyi antológiához képest — „az ország fővárosában kiadott két reprezentatív gyűjtemény (Hazánk magyar költői, 1953; Hazánk magyar elbeszélői, 1954) költészetünk közéleti jellegét és prózaírásunk szocialista realizmusát a romániai magyar irodalom egysége alapján szemlélteti.” (Láng 1981. 75.)

A kötet „reprezentatív” jellegét („földrajzi” érvek mellett) elsősorban a szerzők névsora adja: az antológia huszonhárom költője közül alig egy-kettő akad, aki az évek során kihullt az irodalomtörténeti emlékezetből.[1] Különböző korosztályokhoz tartozó szerzők jelennek meg együtt: Tompa László és Endre Károly már a húszas évek óta jelen voltak az erdélyi folyóiratok lapjain, ugyancsak a két világháború közötti időszakban kezdett publikálni Horváth Imre, Kiss Jenő, Létay Lajos vagy Szabédi László. A háború utáni jelentősebb költők közül jelen vannak a kötetben Bodor Pál, Hajdu Zoltán, Majtényi Erik, Márki Zoltán, Szász János, az akkori legfiatalabbak közül pedig Kányádi Sándor és Páskándi Géza.

Múlt, jelen, jövő

Tematikailag-szerkezetileg a leggyakoribb verstípus a kötetben a „régi és az új világ” összevetésére épül. Ezt a verstípust az 1945—1956 közötti magyarországi agitatív költészet antológiáját szerkesztő L. Simon László is sajátos kategóriaként kezeli, az összevetés és értékelés mozzanatait hangsúlyozva e szövegek kapcsán (L. Simon 2002. 421.). Nem egyszerűen témát kínál ugyanis ez az összevetés, hanem retorikát is: a versek ívét leggyakrabban az egykori emlékek és a jelen/jövő képeinek felmutatása, vagy a ma még — holnap már típusú, az avantgárd aktivista szakaszából jól ismert struktúra jellemzi. Épp a kor átalakulást elbeszélő versei kapcsán állapítja meg Menyhért Anna, hogy a jobban sikerült darabok logikája ijesztően magabiztos, agymosási technikájuk kifinomult, tehát „hatásos” (Menyhért 2002. 109.). A meggyőzés retorikája szempontjából természetesen jelentős különbség figyelhető meg elméletileg az összevetés végpontját a jelenben kijelölő, illetve a jövőbe vetítő versek között. A jelen egyértelmű felértékelése ugyanis a korszakban kulcsfontosságú aktív/passzív kettősség utóbbi pólusát erősíthetné: ha a jelen jobb, mint a múlt, akkor nyugodtak lehetünk — mondhatná a korszak elképzelt olvasója. Ezt a „veszélyt” azonban a korszak irodalompolitikája korán felismerte, és „idillizmusként” meg is bélyegezte. Ennek a felismerésnek a jellegzetes következménye a „békeharc” terminus gyakori jelenléte is a kor költészetében, „a béke a fegyveren nyugvó kezet jelenti” — foglalja össze szemléletesen a problémát a korszak egyik román költője (Idézi Osman 2004. 60—61.) Egyik megoldásként a „hatásosabb” szöveg általában utópisztikus képekkel dolgozik: ha a jelen megvalósításairól beszél a múlthoz viszonyítva, akkor is a jövő legitimálja igazából az aktualitást: „Mint aki pompás tündérkertbe jött, / úgy jár a gyermek dugattyúk között. // [...] — Vigyázz, fiacskám, nézz körül! Neked / százszor szebbet kell majd építened.” (Majtényi Erik: Strófák az ipari kiállításról). A jelen tehát nem önmagában jobb, mint a múlt (nem csak azért például, mert a háború által lerombolt városok helyett újak épülnek), hanem a jövő távlata felől (ott fognak élni az unokák, mindenki egyformán részesül majd a megtermelt javakból stb.). Ugyanennek a retorikának az aleseteként foghatjuk fel a „nagy elődöknek” a megidézését is, akiknek mártírsorsa, példája a jövő (és persze a jelen) számára jelenthet mozgósító erőt. E múltbeli példaképek között ott találjuk Petőfit (Kiss Jenő: Riporton Petőfi élő emléke körül), egykori grivicai munkásokat (Kiss Jenő: Grivicán), „nemzetközi” munkáshősöket (Szabédi László: Példát mondok; Kiss Jenő: Belojannisz mosolya; Székely János: Görög diák dala) vagy politikai elítélteket (Bárdos B. Arthur: Halhatatlanok). Ez utóbbi vers azt is mutatja, a klasszikus magyar költészet toposzai újraírhatónak, újrahasznosíthatónak bizonyultak az adott leszűkítő-aktualizáló kontextusban. A már ismerős sémák lényegesen hatékonyabbá tették a szövegeket, befogadhatóbbá az „üzenetet”: számos kutató keresztény kultikus előzményeket mutat ki a kommunista propaganda toposzaiban, a mártírok felmutatása révén pedig a „jó” oldallal való azonosulás lehetősége, a mi-tudat erősítése növelte a szövegek meggyőző erejét. (Osman 2004. 58.) Az említett Bárdos-vers minden bizonnyal A walesi bárdok emlékezetes jelenete felől tűnhetett ismerősnek a korabeli olvasó számára:

Dalba fogtak! S belevágták

öklüket a sötétségbe, —

ostorként csattant a sortűz

a foglyok hős énekébe.

Holtan buktak el néhányan,

s aki élt még, állva maradt,

kezük egymásbafonódott,

és megnőttek, mint a falak

A másik gyakori megoldás kisebb hangsúlyt fektet ugyan a majdani utópisztikus társadalom jellemzésére, felfedezi viszont a jelenben a kiküszöbölendő hibákat. Ezáltal a passzív nyugalom állapota nem következhet be, hiszen ameddig vannak hibák, ellenségek, addig van tennivaló is. Vannak kifejezetten erre a problémára építő „gyűlöletversek” is, de ennél gyakoribb, hogy az ódai, megvalósításokra összpontosító versek egy-egy sora vagy szakasza a továbbra is kiküszöbölésre szoruló hibákat emlegeti. Ez a retorikai megoldás (amely egy-egy pillanatra mintegy megakasztja a versek himnikus áradását) valóban aktivizáló hatást érhet el korlátozott mértékben, mivel azonban szinte kötelező kellékké vált a korszak verseiben — az antológia tanúsága szerint —, hosszú távon inkább retorikai automatizmusként működik. Érdekes módon ennek az automatizálódásnak is explicit nyoma van az antológiában: az egyik Kányádi-vers címe épp ezt emeli ki: „Vannak még hiányosságok”. A vers „főhősének”, egy tanácstitkárnak ez a refrénszerűen visszatérő mondata:

Túlteszünk mi akárki máson,

minden percünk munkába öljük,

mert vannak még hiányosságok,

s azokat ki kell küszöböljük.

A vers „konklúzióját” egyik helybéli fogalmazza meg, akivel a tanácstitkárral való találkozás után szóba áll a költő: „A tanács titkárát kellene / Valahogyan kiküszöböljük.”

Retorikailag ugyanaz a funkciója ezeknek az ellenpontoknak, akár „belső”, akár „külső” ellenfélről, hibáról van szó. Ugyanakkor érdemes külön kategóriaként kiemelni azokat a szövegeket, amelyek már nem a rendszer (tehetetlen, de nevelhető) embereit kritizálják, hanem valódi ellenségképeket hoznak létre. Ezek esetében pontos terminus a „gyűlöletvers”. (Buda 2002. 24.; Osman 2004. 58.)

„S látom a tőkést cickányként cikázni”

A sztálini korszak gyűlöletversei esetében különösen jellemző, hogy az ellenségkép kialakítása voltaképpen arról is szól, aki kialakítja: nem feltétlenül konkrét értelemben, hanem inkább az önigazolás tényezőjeként. Az ellenség megkonstruálása visszahat arra, aki „létrehozza” az ellenséget, erősíti annak pozícióit. Státust, ideológiai igazolást, vagy akár gazdagságot, kiváltságokat is jelenthet számára. (Edelman 1998. 93.) Egy történelmi értelemben „új” hatalmi rétegnek a kialakulása zajlik a negyvenes-ötvenes években, a „régi” hatalom szükségképpen az ellenség szerepét játssza tehát a konszolidálódó diskurzusban. Az előző hatalomnak azonban számos arca, rétege van. Részben ezzel függ össze az is, hogy a vizsgált szövegekben leggyakrabban szimbolikus ellenségekről van szó, akiket csak utalások idéznek fel. Az utalásos technika azért hatásos, mert úgy jeleníti meg a Rosszat, hogy adott esetben szinte bárki vagy bármi behelyettesíthető vele. Össze nem függő témák is összekapcsolhatók nyelvileg, az őket magában egyesítő ellenség természetéről folytatott beszédben (Edelman 1998. 91.), költői szövegben pedig különösen kiaknázható ez a technika, hiszen itt nem az érvelő, metonimikus logika a jellemző, inkább a metaforikus, képi logika.

Nem azt jelenti mindez, hogy nincs konkrét utalás azokra az ellenséges figurákra, akikkel meg kell küzdenie az agitatív költészetnek. Feltűnik a versekben a gróf (elítélendő, úri rituáléjával, a vadászattal együtt), hatalma kiszolgálóival, az intézővel, az ispánnal valamint a csendőrrel (Anavi Ádám: Az uradalom helyén), a dzsentri-típusú, kaszinózó „satnya sarj” (Endre Károly: Lenau), a parancsot teljesítő, gyáva tiszt (Hajdu Zoltán: Mindhalálig), a kezeit dörzsölő tőkés (Hajdu Zoltán: Harmincöt év), szatirikus formában a gyáros, a kulák és a közömbös (Horváth Imre: Szatírák), az irodalomról régi módon gondolkodó olvasó, a „vén szívós dudva” (Kányádi Sándor: Dés-Cichegyen), közelebbről meg nem nevezett ellenszenves figura („Láttam ilyent is: sunyit, törtetőt, / toportyánférget báránybőrbe bújva” — Kiss Jenő: Úti rapszódia), a csodát „gyártó”, szemfényvesztő pap (Szabédi László: A cihoszti csoda), a kispolgári karrierista (Szabédi László: Itt van köztünk), illetve a kor globális negatív szimbóluma, a gyom, amely azért is jellegzetes, mert mintegy megsokszorozza önmagát, elborítja az egész világot — természetesen akkor, ha nincs kapa, amely útját állná:

Mind sűrűbb, mindegyre zöldebb,

át- meg átszövi a földet,

a tövében pók és féreg,

tán még kígyó is elférhet.

            (Szemlér Ferenc: Daraszolás)

A gyűlöletversek e (szintén „burjánzónak” tekinthető) metaforika által kapcsolnak össze olyan társadalmi rétegeket, amelyeknek a múltbeli hatalma igencsak különböző jellegű volt, s legfeljebb csak az osztályharc elvont logikája mentén lehetett volna őket egyébként egyazon keretben elhelyezni. A metaforák ezt az utat „rövidítik le” képszerűen. A román nyelvű propagandaköltészet kapcsán az értelmezők kimutatták, hogy a gyűlöletversek képanyagában gyakran köszön vissza a népmesékből és hiedelmekből ismerős gonosz néhány attribútuma (vámpír, sárkány) vagy olyan állatmetaforika működik, amely a köztudatban veszélyesként vagy undorítóként érzékelt élőlényekre épül (Osman 2004. 59—60.): „S látom a tőkést cickányként cikázni, / s a parancsosztó vérszípó királyt” — mondja például Kiss Jenő a Grivicán című versben. A „cickány”, amellett, hogy az amúgy is megvetéssel kezelt rágcsálók közé tartozik, hangzásában a „patkány” szót idézi. A vérszívás attribútuma pedig vámpírszerűvé teszi a hatalom birtokosát. Hasonlóképpen működnek a Szemlér Ferenc idézett versében a „pók”, „féreg”, „kígyó” képei, amelyek valamiféle eredendő emberi idegenkedésre, félelemre építenek.

Ez az egysíkú, képi szinten túlmenően alig motivált ellenségkép legtöbbször kiegészül a megsemmisítésükre irányuló felhívó gesztussal is a versekben. Hajdu Zoltánnál, a Mindhalálig című versben például a bosszúvágy „igazol” hasonló intenzitású sorokat:

Sikoltson fel a vas, a gyár, és

Sikoltson fel a gyűlölet,

Sikoltson fel a fájdalom és

Sikoltson fel a szenvedés,

Sikoltson fel a föld, a véres,

Az is kevés, az is kevés!

Visszatérő „konklúzió” az ellenségábrázolások kontextusában a „lesújtunk rájuk!”, a „zúzzuk szét!”, a „szétrontjuk”, a „kidobjuk” terminológiája: egyrészt egy erős mi-tudat felőli elszigetelése, kizárása az ellenségnek, másrészt a mindenféle mozgalmi költészetből ismerős militarista metaforika. Feltűnően sok egyébként ebben az antológiában a katonákról, katonaságról szóló vers.

A dichotomikus logika mentén az ellenség képe gyakran összekapcsolódik a múlt/jelen szembeállítással is. Bárdos B. Arthur például egy klasszikus népballada misztikus képét aktualizálja, konkretizálja A hunyadi mezőn című versében. A Kőmíves Kelemenné balladájában végső soron magyarázat nélkül marad, miért omlik le a fal, amelyet a kőművesek raknak. Bárdosnál szabotőrök miatt nem épül a kívánt ütemben a fal: „Mesterkedők bűnös keze alatt / még omladoznak, hullnak a falak”.

Legemlékezetesebb ebben a gondolatkörben azonban minden bizonnyal Kiss Jenő Hamlet-interpretációja, amelyben a „sápadt királyfi” egyértelműen a múlt és a tehetetlenség, gyávaság megtestesítőjévé válik. Hamlet „sápadtsága” életidegenséget, távolabbi asszociációval akár „vámpíri” jelleget sugall, királyi származása pedig eleve ellenséggé teszi. Ilyen értelemben a mostohaapa bűne ebben az interpretációban a Hamleté is, kiegyenlítődnek az elsöpört királyi intézmény távlata felől: „Minket már nyugton hagy a szellemóra: / bűnhődtek a királyi gyilkosok.” (A Hamlet-monológra) Az emlékezetes hamleti kérdés a kor kontextusában egyszerűen nem létezik:

Lenni vagy nem lenni — mi dőre kérdés!

................................................

Sápadt királyfi, Hamlet! már ne kérdezz,

felelt az Élet, döntött századunk,

nem fordulunk kétségek mérlegéhez,

mi lenni, tenni: élni akarunk!

A Kommunista kiáltvány értelmezői természetesen nem hagyták ki a Marx-szöveg értelmezéséből a „kísértet” jelentésének interpretációját, és így a Hamlet-párhuzamot sem. (Pl. Derrida 1995) Kiss Jenő Hamlet-aktualizációjának sajátossága ehhez képest az, hogy kifejezetten a magyar nyelv szóhangzására épül. A Hamlet-kérdésre adott válasza ilyenformán még csak nem is a nyilvánvalónak tartott lenni, hanem ennél jelszószerűbb:

Más szellem az, ki minket harcra biztat

előre a Szabadság térein.

Más holt mutatja fénylő útjainkat —

A Forradalom szelleme: LENIN!

Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete a „megszakított folytonosság” korszakának tekinti a magyar irodalomban az 1948—1960 közötti időszakot. (Kulcsár Szabó 1994. 47.) E folytonosság megszakítása elsősorban poétikailag és irodalomszemléletileg értendő, annak az erőszakos beavatkozásnak a nyomaként, amely egyrészt az előző korszakok irodalmának radikális cenzúráját, a hagyomány tendenciózus szelekcióját jelentette, másrészt az adott korszak alternatív megszólalási lehetőségeinek a betiltását, eltüntetését. Ez a hagyománytörés önmagában is problémát jelent egy kultúra számára; ha ezen kívül van még, ami (ezúttal inkább morális, mint esztétikai) károkat okozott e korszak irodalmában, az éppen a fentiekben jellemzett gyűlöletversek hatalmi jellegű gyűlöletbeszéde. Talán ez az a vonása a kor költészetének, amely nem teszi lehetővé, hogy egyszerűen — különböző lehetséges befogadási módokat véve számításba — értéktelennek, mulatságosnak, netán érdektelennek tekintse a mai olvasó. (L. még Osman 2004. 62.)

A személyesség változatai

A korszak egyik elítélendő költői beszédmódját/szemléletmódját „intimizmus”-nak nevezte az akkori kritika. Voltaképpen, első megközelítésben ez a közösség szempontjából „irreleváns” történések megírását jelentette. Az érvrendszer, amellyel a hatalom megpróbálta eltüntetni ezt a beszédmódot, az érdektelenségre épült: ha az író csupán egy termelő a sok termelő között (ennek a romantikus mítosznak a lebontása bizonyos értelemben már a háború utáni „népköltők” feltűnésével elkezdődött), akkor az, ami vele történik, semmivel sem érdekesebb, mint a más sorsa, és az is csak annyiban, amennyiben a társadalom nagy egészének előrehaladását szolgálja.

Ez az érv azonban valójában elfedett egy másik indítékot: azt, hogy a totalitárius állam az intimszféra felszámolására törekszik, hiszen ha van az életnek olyan területe, amelyet nem ellenőrizhet, akkor nem működhet tökéletesen. Az érdektelenség érve (amelyet például az individualista gőgre való hivatkozások egészítettek még ki) tehát igazából egy tiltás helyett fogalmazódott meg: a magánszféra tilos. Ugyanez volt a célja a hitleri Németország kultúrpolitikájának is: a számos ünnepség, az üzemi és gyári előadások, nagygyűlések valójában a „szabadidő” kontrollálásának eszközeiként (is) szolgáltak. Ezáltal az egyén tömeggé, homogenizálttá, következésképpen ellenőrizhetővé vált a totalitárius államban (Guyot — Restellini 2002. 88.) — ilyen szempontból a náci és a szovjet kultúraszervezés között nincs lényeges különbség. Az egyén önmagával való foglalkozása gyakorlatilag a titkolandó dolgok közé tartozott a sztálini időszakban — az irodalom, az írás magányos, valamennyire „titkolható” jellege járulhatott hozzá ahhoz, hogy „az én kultúrája” alapszinten mégis folyamatos maradjon ezekben az években, még ha nem is a hivatalos irodalmi nyilvánosság keretein belül. (Cordoş 2002. 148—151.)

Ebből a szempontból érdemes megfigyelni, a személyességnek milyen lehetőségeit hordozzák és használják a háború utáni évek költői szövegei. A leggyakoribb szerep, amelyet a költő eljátszhat ekkoriban, a tanú, a megfigyelő szerepe. Az egyéni viszonyulás ezekben a szövegekben — amelyek az antológia legnagyobb részét képezik — arra szorítkozik, hogy a személyes megszólalás hitelével, egyfajta riporterként számoljon be a vers beszélője az újjáépülő ország megvalósításairól — a kohókról, új városokról, gyárakról, kollektív gazdaságokról. E megvalósításokkal azonosulva a szemlélő-tanú egyben a közösséggel is azonosul, amely építi, létrehozza azokat, ez egyfajta áttételes feloldódást jelent a kollektivitásban. Némelyik versben konkrétan is megjelenik ez az azonosulás, a közösség általi befogadás ténye vagy igénye: „Köztük élek én kilenc hónapja / [...] ha szólok, másképp hallgatják szavam, / ha kezet fogunk, valami meleg / csírázik bennünk.” (Anavi Ádám: Most élem is). Vagy egy másik versben a hajnalban, a munkásokkal együtt haladó költő mondja:

Együtt

haladtam vélük mindenütt,

szívem zihálva vert és — nem tudom —

de szép,

szép láz öntött el, büszkeség,

hogy ott mehettem — vélük, egy úton.

            (Kiss Jenő: A vas kelt fel)

Hasonló a szerepe a kötet katonaság-verseinek is, amelyek legtöbbször személyes élményekből merítenek ahhoz, hogy eljussanak a közösség értékeit védelmező önértelmezésig vagy a közös ellenség (közös) megsemmisítésének távlatáig. A katona-státus az egyenruha által amúgy is kivonja az egyént a magánszférából. Általánosabb értelemben pedig az is nyilvánvaló, hogy a militarista képiség nem csupán a kimondottan katonai státusú szereplőkre jellemző a versekben, hanem a kollektív gazdaság mezőgazdasági brigádjaira, a versekben megjelenő bányászokra, költőkre és általában: a dolgozókra. Az igealakok, a metaforák általában csak a kollektivitás felől mutatják létezőnek az egyént.

Az én ilyesfajta versbéli jelenlétében tehát nincs semmi meglepő. Legfeljebb Majtényi Erik verseinek retorikája próbál némi meglepetés-elemet becsempészni ebbe a diskurzusba, a végkifejlet azonban a meglepő indítások, címválasztások ellenére is sejthető. A Személyes ügy című vers például így indít:

A tetvek ettek három évig

a Zsil partján, a drót mögött,

és megfagyott a lábam térdig,

tüdőmbe kórság költözött.

A vers íve a fogság részleteinek kibontásával, a múlt és a jelen közötti kapcsolat megteremtésével a személyes ügy felől a kollektivitásban feloldódó én felé halad:

Magánügy ez — ti, gyilkosok, ti, —

de milliók magánügye!

Egy másik, Közérdekű hozzászólás című Majtényi-vers a szerelmi költészet „apológiájával” indít („Poétatársak! Megmásszuk a sziklát, / de kell a ligetről is zengeni!”), a vers „gondolatmenete” azonban itt sem a magánszféra felértékelését végzi el, inkább általában az érzelemvilág, a rajongás tárgytól független dicséretéről van szó:

Ó, mennyi szépség van e nagy világon

és mennyi perc, mely boldog csókot ad!

................................................

Szeretni kell a tó tükrét, a fákat,

a napközibe hajtó gépkocsit

s a táblát rajta: „Gyermekek. Vigyázat!”

A tervet és a jövő gyárait.

A magánélet tehát itt jelölőjévé válik egy értékesebb jelöltnek: ahogy a szerelem fontos az ember életében, úgy fontos szeretni a korszak aktuális megvalósításait is. Ezért valójában ezek a Majtényi-versek sem lépnek ki a fentebb jellemzett szemléletmódból.

A személyes szféra feltűnését a versekben gyakorlatilag mindannyiszor ez a logika legitimálja és kíséri. Az alább elemzett három (toposzszerűen működtetett) téma esetében sincsen ez másképpen, inkább arról van szó, hogy a kor kontextusában talán fontos az, amit a személyesség „eszközként” jelenthet olyan tematikus keretekben, mint amely az önkritikáé, a kollektivizálásé, illetve a nyaralásé.

A kommunista típusú önkritika a hatalom felkínált szemléletmódja szerint az őszinteség értékével függ össze: az, aki önbírálatra is képes, valószínűleg mást sem titkol. Márki Zoltán versében (A Párt előtt) épp ez a valóságban nem túl gyakran megvalósuló őszinteség jelenik meg:

Nincs gondolat, villanása agyamnak,

mit nem mondhatnék el mindenkinek,

kétszínű szók nem lepleznek, takarnak,

vallom nyíltan, hogy e harcban hiszek.

Nem vagyok hibátlan, az önbírálat

ércmérlegén latolgatom magam,

naponta vetem le egy-egy hibámat

és egyre zengőbb, igazabb szavam.

Ennek a ritualizált őszinteség-játszmának valójában a félelem-elv bevezetése a legerősebb gátja. A társadalmi érintkezés játékszabályai, illetve az aktuális értékrend évről évre, kongresszusról kongresszusra változnak, és gyakran fordul elő, hogy az, ami egy adott időpillanatban nem számít véteknek, később tiltottá válik. A kitárulkozó önbírálat így védtelenné teszi az egyént az esetleges azonnali vagy későbbi megtorlásokkal szemben.

Az önkritika látszólag a személyesség műfaja: az énről, annak történetéről szól, egy haladáselvű narratívát képezve: a múltban elkövetett tévedésekből okulva a jelenben és a jövőben kevesebb hibával fogok tevékenykedni — látszik mondani az önbírálat. Ezeknek a történeteknek lényeges eleme tehát egyfajta paulusi fordulat: a korábbi én átadja a helyét egy újabb (jobb) énnek a történet eredményeképpen. (Márki versében a képi analógia a régi bőrét levedlő hüllőt idézi. Tompa László vagy Salamon László szövegeiben az „énfeladást” a fiatalsággal való azonosulás könnyíti, voltaképpen ez is „vedlés” — Gyűlésben az ifjúsággal, illetve Ének az orosz nyelvről.) Az önkritika helyzeteinek ismétlődése, valamint a külső játékszabályoknak — a tilos és megengedett dolgoknak — az állandó változása azonban azt eredményezik, hogy ezekben az ismétlődő önrevíziókban egyszerűen eltűnik az én. A folyamat tehát megragadható akár a nyugati típusú személyiségválság terminusaival is, csakhogy itt az identitást külső, kényszerítő tényezők nem engedik összeállni (Cordoş 2002. 147.) A külső elvárások és a belső igények közötti törés olyasfajta válságokhoz, értékrendkettőződésekhez vezet, amelyek aligha feloldhatóak megnyugtatóan, szélsőséges esetekben pedig a magánszférának az a „menedéke”, amelyet legtöbb ember óvni próbál, a hatalom agresszív fellépése — és árulások, behódolások stb. — eredményeképpen valójában még riasztóbbá válhat, mint a külvilág. Ilyen esetekben az énből valóban nem marad más, mint a propaganda által felépített „új ember”, aki utasításokat hajt végre gépiesen, magánszférája pedig gyakorlatilag üres. (Cordoş 2002. 150.)

Az antológia egyik legterjedelmesebb darabja Horváth Imre Kevés a dal, dicsérje tágabb ének című szövege. Személyes történet ez is, gyerekkori emlékek háborúról, aztán személyes emlékek nyomorról. A személyesség létjogosultságát az önkritika adja, többször is visszatér a szövegben a korábbi ént megtagadó, kritikával illető formula („Harcoltam! de nem eleget!”), vagy a látást korábban elhomályosító téves szemléletre való utalás, amely a fordulat mozzanatát is explicitté teszi:

... ne dobj reám azért követ,

mert nem láttam oly tisztán hajdan

mind, mind a szörnyűségeket,

vájkálhatnék könyökig vérben,

ha elmondanám azt neked,

mit gyötrődtem, míg észretértem.

De ma már kinyílt a szemem,

s a látásom mindegyre tisztább

Horváth Imre versének végkifejlete is a közösségi megvalósításokban való feloldódás, illetve a párt, a Szovjet és Sztálin — mint vezetők, mint követendő elit — köszöntése. Sajátos ugyanakkor, hogy az önbírálat maga is tágabb keretet fog át, mint csupán az énnek a bírálatát. A történelmi narratíva újramesélése az internacionalista népi demokrácia nézőpontjából itt óhatatlanul nemzeti igényű önkritikát is jelent:

Majd döntöttek Bécsben a „bölcsek”:

kettévágták a gyermeket,

zsandár helyett kínzónk csendőr lett,

a világ vérzett és vadult,

azt mondta a pap, mint a pópa, —

helyet cserélt úrral az úr,

s folytatódott a régi nóta.

Az ilyen jellegű történetekkel való azonosulás teljes értékrendek felborulását, előjelek többé-kevésbé erőszakos megváltoztatását jelenthette a korban, és minden bizonnyal az én kiüresedésének tapasztalatával járt együtt sokak számára. A történet elfogadását legfeljebb a „győztes oldallal” való azonosulás utópiája könnyíthette valamelyest, az elvont, nemzetfölötti „elnyomók” legyőzésének távlata.

A kollektivizálás-téma megjelenítése kapcsán kissé más jellegű a személyesség funkciója a versekben. A személyes jelenlét itt feltűnően magasabb arányú és intenzitású, mint a kohók vagy gyárépítések megéneklése esetében, ebből is gyanítható, hogy a személyesség itt valóban funkcionális: a „meggyőzés retorikájának” része. A kollektivizálás elfogadása ugyanis a fentebb jellemzett önkritikához hasonló „fordulatot”, értékrendváltást feltételezett — és ez sajátos módon kevésbé jelentett tabutémát a kor irodalmában, mint a városi átalakulások mentális akadályai. A falusi átalakulások ebben a korszakban egyszerre jelentik az egyén számára gazdasági, morális és kulturális identitás válságát, elvesztését. Ebből adódik, hogy a kommunista rendszer későbbi időszakában a „faluregény”, egyfajta kitágítottan metaforikus formában megőrizte a „válságirodalom” lehetőségét, az értékválság megjelenítésének általános érvényű, nem is mindig előre látható változatait hordozva. (Cordoş 2002. 191—196.)

És bár találunk az antológiában olyan verset is, amely csupán a rációra építve próbálja a kollektív gazdaságot hatékonyabbnak bemutatni (Létay Lajos: Egy földműves társulásra — a régi magánföldeket elválasztó mezsgyék felszámolásával sokkal nagyobb a megművelhető terület), jóval „emlékezetesebbek” Horváth István versei, amelyek a személyesség garanciáját nyújtják a rációé helyett/mellett.

Az értékrendváltás egyfajta drámai színrevitel lehetőségét hordozza magában, két világ szembenállásától indítanak ezek a versek („ahogy apámban s az én szívemben / két más világnak izzott két karéja” — Horváth István: Újra egycsaládban). Az identitásválság egyik fontos összetevője ebben a helyzetben éppen az, hogy túl gyakran kell követniük egymást az újabb és újabb „önrevízióknak”, énképkialakításoknak. A sok munka után megérdemelten szerzett föld („mások földjében csorbult a kapánk” — „házunk van, földünk”) egyszer már a győztes oldalra állította a parasztokat, a kollektivizálás pillanatában pedig, nem sok idő elteltével egy „még győztesebb” perspektívát kínálnak nekik, ehhez azonban ismét le kell mondaniuk a korábbi győzelem kézzelfogható eredményeiről. A drámai jelenetezés lehetőségét a különböző értékrendeket megjelenítő generációk jelentik: ebben az esetben a fiúk nemzedéke áll a „még győztesebbek” oldalán, s képzettségével, tudásával, tájékozottságával vállal mintegy garanciát a versben, beszélőként, a változásokért. A Horváth István-versek különféle meggyőzési stratégiákat működtetnek: az említett, leginkább személyes jellegű versben a fiúk nemzedékének a tanultsága, az ezzel való azonosulás jelenti a meggyőzés kulcselemét („Olvasni kezdett... Ne mások mondják, / maga tudja meg, »kik a kommunisták«”; „Egy csillag nézte, anyám mint írja / neve betűit esetlen ujjakkal.”). Egy másik vers, a Bíró Marci Minya ugyanezt az apa—fiú szembenállást jeleníti meg, ezúttal nem személyes, hanem balladás hangnemben. Az apa kitagadja fiát, a romantikus történetszövés szabályainak megfelelően, ám amikor az idő múlásával, két kis tehenével szántva látja a kollektív brigádjainak hatékonyságát, ahol fia a legjobb traktorista, végül aláírja a belépési ívet és visszafogadja fiát. A racionális érvek (hatékonyság) itt keverednek az érzelmi érvekkel (apai büszkeség), maga a történetformálás módja pedig irodalmi előképek felől ismerős. Egy másik szöveg, az Erdőben című vers szintén rájátszik a közismert költészeti toposzokra, ezúttal a két világháború közötti székelység-versekre („Székelység keservét / zúgatták a bércek.”). A vers érzelmi intenzitását az irodalmi előképek teremtik itt meg, az új világ pedig tárgyiasítható előnyökkel támogatja a meggyőzés szólamát: „Daltól csengő kantint, / meleg hálótermet / rejt az erdő mélye”.

A meggyőzés retorikáját szolgálják azok a családias megszólítások is, amelyek a költő közösséghez tartozását hivatottak érzékeltetni, és amelyek a korszak költészetében gyakran tűnnek fel túlzott, „elvtársi hátbaveregetéshez” hasonló módon (Osman 2004. 55.). Horváth Istvánnál a saját apai példa mellett a „koma” története, az előzőekben vázolt életútnarratívát híven követő elbeszélés is a kollektivizálás ügyét szolgálja (Tavaszi szántás). A familiarizáló formulák lényegében elbagatellizálják, otthonossá teszik azt a fordulatot, amely a jelzett identitásváltáshoz vezet:

A párt, komám, az nagy dolog!

Könnyebb a föld is, — láthatod

váltóekénk van, s hogy szeli!...

Nem, az ember nem képzeli,

az, kit mezsgye köt s fojt a gyom,

hogy mire képes szabadon!

A nyaralás témája azért érdemel figyelmet, mert elvileg tipikusan szabadidős, magánszférához tartozó történéssorról van szó. A fentiek alapján azonban nem meglepő, hogy a nyaralás is beépül a közösség építésének problémakatalógusába: az egyéni nyaralás feloldódik a kollektív életben. Ennek is több stratégiájával találkozhatunk az antológiában. Az egyik a jól ismert múlt/jelen szembeállítást vetíti rá a nyaralás felértékelésére („Először üdültem / jó ötven év után” — Fosztó Sándor: Buşteni, vagy: „Tudd meg, minden, amit szemed / belát itt: harcban született!” — Létay Lajos: Itt mindennek nagy ára volt, vagy: „a szemre por, a szájba tegnapok / verejtékíze gyűl” — Létay Lajos: Beszéljenek!). Tényszerűen ezek a történetek minden bizonnyal igazak, a retorika azonban abban az irányban hat, hogy a nyaralás, a szabadidő voltaképpen apológiát igénylő dolog: olyasvalami, ami valahol visszavezetődik a „nagy egészbe”. Így értelmezhető Fosztó Sándor idézett versének néhány más mozzanata is, amely a „társas nyaralás” alapszituációjából kiindulva a népek testvériségét bontja ki a versből, akár a román fiúk, magyar lányok között kibontakozó kapcsolatról van szó („Ragyogó szép lányszemeknél / nincs kitűnőbb nyelvtanár.”), akár a közös táncban való feloldódásról („Hai, moşule! — lásd minálunk / hogy járják a hórát.”).

Egy harmadik stratégia azonban végső soron magának a pihenésnek és a magánszférának (vele együtt tehát a köznapi értelemben vett „nyaralásnak”) a lehetőségét tagadja. Talán ez az a vers, amely a legkevésbé leplezetten szólaltatja meg a hatalomnak azt a vágyát és igényét, hogy a szabadidőt is maximálisan ellenőrzése alatt tartsa, hogy állandóan jelen legyen az egyén tudatában. A költői megszólalás ebben az esetben mintegy egyenrangú félként, de a hatalom, a párt „megbízásából” hangzik el: „Most mint elvtárs megkérdem tőled: / éber vagy-e? jó vagy-e őrnek?” (Horváth Imre: Mit tettél érte?)

Itt mutatkozik meg a „békeharc” vagy az „éberség” fogalmainak globális kiterjeszthetősége, amely a lehetséges „ellenvetések” felsorakoztatásával gyakorlatilag a teljes magánéletet (nyaralást, ünnepet, szerelmet, anyaságot, gyászt, fáradtságot, baráti kapcsolatokat) mellékessé fokozza le az elvont „békeharchoz” képest:

s úgy indulj nyári pihenésre,

hogy ezzel is nyerjen a béke.

Tengerparton s a havasokban,

ahányszor a szíved megdobban,

jusson mindenütt az eszedbe:

tőled is függ, hogy béke lesz-e!

....................................

Ne mondd: ma ünnep van, vasárnap.

Ne mondd: éppen ebédre várnak.

Ne mondd: nemsoká’ gyermekem lesz.

Ne mondd: ifjú vagyok s szerelmes.

Ne mondd: még csak tegnap temettem.

Ne mondd: vén vagyok s tehetetlen.

Ne mondd: a dolgom ezer más ma,

ne merd mondani, hogy hiába

Ez a követelménysor a kommunista hatalom militarizáló elképzelései közé illeszkedik: az uniformizált tömeg minden egyes tagjának állandó készenlétben kell állnia arra, hogy a potenciális veszélyeket elhárítsa, illetve egyáltalán arra, hogy a felsőbb utasításokat teljesítse.

Az antológiából kirajzolódó kép nem mutat igazi alternatívát az egyszerű szerkezetű, retorikusan és dichotomikusan építkező versbeszédhez képest. Figyelmesen olvasva a szövegeket, meg lehetne talán állapítani néhány „fokozatot” abból a szempontból, hogy mennyire „teljes” a versek azonosulása a párt üzeneteivel, mi az, amit az öncenzúra egyáltalán beenged a versek terébe, mennyire hajlandóak a gyűlölet retorikájára is építeni a szerzők. Nem meglepő, hogy ennek a skálának az „enyhébbik”, kevésbé elkötelezettnek mutatkozó felében a kötet legidősebb és a legfiatalabb költőinek némelyike helyezkedik el (Tompa László, Endre Károly, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza). Ez nem azt jelenti persze, hogy a korszak költészetének tipikus jegyei ne lennének jelen az ő verseikben is. Oppozícióról, alternatív jellegű megszólalásról semmiképpen sem beszélhetünk esetükben. Csupán arról van szó talán, hogy a tipikus jegyek kevésbé központi, kevésbé látványos szerepet töltenek be az antológiában szereplő verseikben.

Részlet egy hosszabb tanulmányból, amely a Sapientia—KPI támogatásával készült.

Bibliográfia

BUDA Attila

2002 A vas és az acél országa. In: L. Simon László (szerk.): Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég! Agitatív antológiaköltészet Magyarországon 1945—1956. Budapest, Korona Kiadó. 5—27.

CORDOŞ, Sanda

2002 Literatura între revoluţie şi reacţiune. Problema criyei în literatura română şi rusă a secolului XX. Cluj-Napoca, Biblioteca Apostrof (Ed. a II-a adăugită)

DERRIDA, Jacques

1995 Marx kísértetei. Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé. Pécs, Jelenkor Kiadó

EDELMAN, Murray

1998 Politikai ellenségek konstruálása. In: Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 88—123. (ford. Erdei Pálma)

GUYOT, Adelin — RESTELLINI, Patrick

2002 Arta nazistă. Bucureşti, Corint

KULCSÁR SZABÓ Ernő

1994 A magyar irodalom története 1945—1991. Budapest, Argumentum Kiadó (Második kiadás)

LÁNG Gusztáv

1981 Antológia. In: Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 69—76.

L. SIMON László

2002 Utószó. In: Uő (szerk.): Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég! Agitatív antológiaköltészet Magyarországon 1945—1956. Budapest, Korona Kiadó. 421—423.

MENYHÉRT Anna

2002 „Amit mi mondunk, az a te szavad”. Alföld 53. 10. 107—112.

OSMAN, Fernanda Emanuela

2004 Note despre poezia agitatorică a anilor ’50. Caietele Echinox. Vol. 7. Cluj-Napoca, Ed. Dacia. 48—64.

---

Ugrás az oldal tetejére