utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

Ezredfordulós körkép az erdélyi magyar költészetről. Parnasszus 2003 tavasz. 13—21.

Ezredfordulós körkép az erdélyi magyar költészetről

Mitől erdélyi?

"Ha a háború előtt azt mondták valakire: »erdélyi«, ez jelenthetett némi néprajzi különösséget, egy csöpp iróniát, holmi nyugtalanságot az illető szellemi berendezése tekintetében. A főhatalomváltozással azonban a szóhoz egészen más jelentések társultak" — írta Szemlér Ferenc 1937-ben. Többfelé ágazó gondolatmenetek alapjául is szolgálhatna az előbbi mondat, ezúttal azonban álljunk le annak minimál-értelménél: az "erdélyiség"-hez rendelt jelentések időben változnak, változhatnak. 1989 tipikusan olyan pillanat, amely fordulat-jellege révén lehetővé tette az "erdélyi magyar költészet" fogalmának átalakulását. A fordulat felvetett egy kérdést, amelyre jónéhány költő az elhallgatással válaszolt. Legtöbben azonban továbbra is értelmét látták az írásnak, és vagy otthonosan mozognak abban az új közegben, amely az irodalom példányszámokkal mérhetően leszűkült, ám megszólalási lehetőségeit tekintve kitágult terét jelenti, vagy éppen az új közeggel szembeni idegenség-érzetük kimondására fordítják költői energiáik jelentős részét.

A magyar nyelvterület különböző régiói közötti információáramlás felsokszorozódott ebben az időszakban, az erdélyi vagy felvidéki szerzők egyre gyakrabban publikálnak magyarországi folyóiratokban és könyvkiadóknál, s a magyarországi szerzők is sűrűn jelen vannak az utódállamok folyóirataiban. Annak, hogy a magyar irodalom mégsem egységes terítésben ismert — hogy például a szekszárdi és kézdivásárhelyi közönség nem ugyanazokat a szerzőket ismeri és olvassa —, jobbára csak technikai és anyagi okai vannak: a könyv- és lapterjesztés számára az országhatárok továbbra is komoly problémát jelentenek. Gyakran egy-egy országon belül is kiábrándító a könyvek forgalmazása. Erdélynél maradva: teljesen esetleges, hogy például egy Nagyváradon kiadott könyv eljut-e vagy sem a marosvásárhelyi könyvesboltokba (és viszont). A magyar irodalom konkrétumokban is megnyilvánuló egysége tehát egyelőre inkább vágy, netán kitűzött cél, de nem realitás.

Egyre világosabb az is, hogy a levegő, amit egy író vagy költő beszív, a tüdők működtetését segíti elő, és nem valamiféle poétikai prediszpozíciót teremt. A költő nem fog "erdélyiül írni" a levegőmolekulák összetételének függvényében, de alapvetően attól sem, hogy a "szülő", a "tanár", az "apa/anya", a "szerkesztő" vagy egyéb szerepei között, amelyeket naponta játszik, esetleg van egy olyan is, amelyik (mondjuk az "adófizető" vagy a "választópolgár" szerepek kapcsán) a "kisebbségi" címkét viseli — ez csupán egy plusz témalehetőséget jelent számára. Az erdélyi magyar költészet fogalma mára tehát egyszerű földrajzi behatárolást hordoz magában. Egy másik megközelítési lehetőség, amely az ezredfordulón is tarthatónak tűnik, befogadáselméleti érvekre vezethető vissza: a magyar irodalom hagyományszerkezete gyakran városonként vagy régiónként is eltér. Hatástörténeti kutatások egyértelműen kimutatnák például, hogy jelenleg Tőzsér Árpád felvidéki, vagy Szilágyi Domokos erdélyi hatása sokkal erősebb egy-egy másodvonalbeli budapesti költőénél, míg azok esetleg saját régiójukban sokkal ismertebbek. Az információáramlás szűrői, az oktatás, az irodalmi kultuszok története szolgáltat ehhez magyarázatot. Ha ezt a megközelítést választjuk, egyrészt megoldódik a probléma, hogy hová helyezhetők azok a költők, akik esetleg életük egy bizonyos szakaszában elköltöztek Erdélyből. Másrészt lehetővé válik, hogy az erdélyi költészet történetileg markánsan elkülönülő (transzszilvanista, avantgárd, neoklasszicista, neoavantgárd, posztmodern stb.) irányzatai révén íródjék le. Az alábbiakban felvázolt kép egy ilyen gondolatmenet eredménye.

Idősebb generációk

Az 1944-ben megszűnt, legendás Erdélyi Helikonban indult költők meg-megújuló alkotói kedve mindmáig fontos kedélyállapot-jelző az erdélyi irodalomban. Létay Lajos (sz. 1920) vagy Jánosházy György (sz. 1922) nyolcvan éves korukon túl is szolgálnak még meglepetésekkel a kritika számára. Létay például 2002-ben a kései, harsány érzelmektől mentes szerelem verseit adta közre Búcsú a lányoktól című kötetében. Jánosházy fáradhatatlan fordítóként volt jelen az utóbbi évtized irodalmi életében, több Shakespeare-remekművet (köztük a Julius Caesart vagy a Hamletet) fordított újra kifogástalan formahűséggel a Mentor Könyvkiadó számára. Költészetét az utóbbi időben a szonettek határozzák meg, legutóbbi művei e klasszikus, tömör versformához szatirikus hangnemet társítanak. A náluk is idősebb Anavi Ádám (sz. 1909) játékos versekkel hívta fel magára a figyelmet az elmúlt néhány évben. Gyanta Gyula álnéven írott versei vagy kecskerímekre épített kétsorosai a farce iránti vonzódásról tanúskodnak, időnként kritikus éllel, máskor egyszerűen a rátalálás örömével mutatja fel a nyelvi esetlegességekben a világot. "Kapd el, ha üvegprizmád billen, / és ővele billenj te is" — mondja egyik önreflexív versében, a Látószög-ben, amely sajátos alteregót teremt magának a "sanda mészáros" személyében.

Kányádi Sándor (sz. 1929) a kilencvenes években is többször bizonyította, hogy méltán ő a legismertebb kortárs erdélyi magyar költő világszerte. Frappáns, emlékezetes "helyzetdala", az 1992-es Kuplé a vörös villamosról olyan hangnemet talált a végbement fordulat értelmezéséhez, amely többféle vershagyomány felé is nyitottnak mutatkozik. Összegző, lezárulás-élményt hordozó versei (pl. Valaki jár a fák hegyén, Távolodóban), úgy tűnt, egyfajta őszikék-hangulattal próbálják elvarrni a Kányádi-életmű több párhuzamos vonalon futó szálait. A legújabb, Felemás őszi versek című kötet azonban azt jelzi, a Kányádi-életmű még alakulóban van, nagyobb — a Halottak napja Bécsben vagy a Vannak vidékek című ciklusokhoz mérhető — struktúrákat is megbír.

Lászlóffy Aladár (sz. 1937) asszociatív képi logikájú szabadversekkel indult az ötvenes évek végén, a kilencvenes években viszont szinte kizárólag jambikus, szabályos szerkezetű versekkel jelentkezett. Szövegeinek alapélménye az az idegenség-érzet, amely a felborult, újjáalakulóban levő értékrenddel szemben alakult ki benne és több más költőtársában. Fogódzót az a különféle történeti terekben való mozgás jelent számára, amely viszonyíthatóvá teszi a jelent, és a kultúra klasszikus, sok történelmi változást kibírt értékeihez képest mutatja fel azt. Lászlóffy Csaba (sz. 1939) versei szintén értékválságként láttatják az utóbbi évtized kulturális történéseit, amelyek többek között az irodalom funkcióváltozásával hozhatók összefüggésbe. Klasszikus, igényes versformák újra-élésével, elődök megszólításával kísérel meg affirmatív módon viszonyulni a korábbi kánonokhoz, és gyakran folyamodik az allegorizáló szatirikus beszédmódhoz az aktualitásra adott vers-válaszaiban. Nemzedéktársaik, Jancsik Pál (sz. 1936) vagy Páll Lajos (sz. 1938) szemlélődő, többnyire melankolikus hangulatú versekkel vannak jelen a folyóiratok hasábjain.

Az ún. "második Forrás-nemzedék" költői közül kétségkívül Király László (sz. 1943) tudta leginkább lefordítani saját költői nyelvére azt, ami az irodalomban és körülötte 1990 óta történt. Szikár, kemény, de ugyanakkor emlékezetes képeket mozgató sorai szinte észrevétlenül és érintetlenül hozták át a mába azokat az "oroszos" hangulatokat, amelyek számára a szerző alteregót is teremtett korábban, Alekszandr Nyezvanov névvel. Azt a fajta gyakran visszatekintő költészetet műveli, amelyet, ha másfajta érzelmek társulnának hozzá, bízvást lehetne nosztalgikusnak nevezni. Költői ereje éppen abban érhető tetten, hogy összhatásukat tekintve ezek a versek távol kerülnek a nosztalgia érzelmességétől — a rezignáció bölcsessége, iróniája és a világ kiüresedésének élménye bizonyulnak meghatározónak e későmodern alapvetésű lírában. Farkas Árpád (sz. 1944) kevés verset publikált az utóbbi évtizedben, Erdélyi asszonyok című 2000-es kötetével adott jelzést arról, hogy költői beszédmódjában változatlanul az erős érzelmi töltetű, Nagy László-i fogantatású metaforikus képiség az uralkodó. Ferenczes István (sz. 1945) ugyanakkor éppen a kilencvenes évek folyamán bizonyította egyértelműen, hogy a kortárs erdélyi költészet legmarkánsabb egyéniségei közé tartozik. Didergés című hosszúverse Domonkos István Kormányeltörésben-jéhez mérhetően alkot meg nyelvszerűségében/világszerűségében egy köztes identitású beszélőt, aki alulstilizált, rontott nyelven készít egyfajta leltárt arról, ami az ezredfordulón "identitásképző" lehet számára. Sekler songs című 2001-es kötete, amelybe a Didergés is bekerült, a közelmúlt emlékezetes költői remeklései közé tartozik.

Neoavantgárd, későmodern, posztmodern beszédmódok a középnemzedék költészetében

Bogdán László (sz. 1948) elsősorban prózaíróként volt jelen a rendszerváltás óta eltelt időszak irodalmi életében, de költészete is tovább épült. Erdélyi kertmozi című verseskötetével, és különösen Átiratok múzeuma című egyre terebélyesedő versciklusával a tudatos történeti—poétikai anakronizmusok létesítését helyezi középpontba. A Kovács András Ferenc által már a nyolcvanas években kikísérletezett (de akár Szilágyi Domokosig, Weöres Sándorig visszavezethető) szövegközi játékok Bogdánnál széles idő- és térbeli merítésűek. Versei gyakran irányulnak annak a személyiségnek a "megfejtésére", akinek a beszédmódjából éppen kiindul — különösen érdekes ez olyan esetekben, amikor (például a Csáth Géza hajnalai című ciklusban) prózaírói nyelvet és világot kell versben újrateremtenie. Markó Béla (sz. 1951) vagy Szőcs Géza (sz. 1953) költői életműveik (időleges?) lezárulásával vagy más irányba fordulásával szembesülhettek a kilencvenes évek folyamán. Markó 1992 táján, politikai szerepvállalása intenzívebbé válásakor gyakorlatilag elhallgatott költőként, Szőcs Géza ugyanekkor többértelmű gesztusként azt írta gyűjteményes kötete borítójára: "Sz. G. utolsó verseskönyve". Az ő elhallgatása azonban csak látszólagos: polifón szerkezetű drámáiba, librettóiba továbbra is beledolgoz vers- és dalbetéteket — gesztusa alighanem inkább a szó tett-értékűségének új megközelítését hordozza, ahhoz hasonlóan, ahogy (szintén 1992-ben!) Láng Zsolt, Visky András és Kovács András Ferenc nem folyóiratot, hanem "hangosfolyóiratot" alapítottak Éneklő Borz néven. Az írott kultúra időleges háttérbe szorulásakor a színházi, illetve multimédiás kommunikáció kínálkozott az érvényes, új hatáslehetőségeket nyitó beszéd tereként. Szőcs mítoszokból és összkulturális hagyományokból építkező, újabb mítoszok teremtésére is alkalmas szövegszervező eljárásai a neoavantgárd és a posztmodern költészet határvidékén helyezik el ezt az életművet. Részben ugyancsak ezekhez a "műfaj- és közegváltó" kísérlethez köthetők Egyed Péter (sz. 1954) kis számban publikált versei, amelyek újdonságként a koan műfaját próbálják a kortárs költészet lehetőségeihez igazítani. A korosztály más tagjai közül Balla Zsófia (sz. 1949) és Cselényi Béla (sz. 1955) Magyarországon építették tovább életművüket, elismerést szerezve újabb szövegeikkel is, akárcsak olyan más, gyakorlatilag a középnemzedékhez vagy a még idősebbekhez sorolható költők, mint Bágyoni Szabó István (sz. 1941), Csiki László (sz. 1944), Czegő Zoltán (sz. 1938), Kenéz Ferenc (sz. 1944) vagy Kőrössi P. József (sz. 1953). Válogatott és új verseket tartalmazó köteteikkel, folyóiratpublikációkkal elsősorban Magyarországon jelentkeztek ezek a szerzők, az utóbbi néhány évben vált érzékelhetővé az erdélyi költészettel és publikációs fórumokkal való újabb kapcsolatfelvétel igénye. Balla, Cselényi, Csiki és Kőrössi, akik talán a legfolyamatosabban vannak, voltak jelen az irodalmi nyilvánosságban az elmúlt években, a tárgyias későmodern poétikák vagy a neoavantgárdra visszavezethető depoetizáló törekvések olyan változatait írják tovább, amelyek szempontjából 1989 voltaképpen nem jelentett törést, hiszen ez a költészet ugyanúgy "írhatónak" bizonyult a kilencvenes években is, mint korábban.

Gittai István (sz. 1946) vagy Zudor János (sz. 1954) mára lassan a nagyváradi kötődésű költészet "rangidősei" közé sorolhatók, Gittai szerkesztésében 2002-ben egy vaskos versantológia is megjelent kortárs váradi költők műveiből, Váradykon címmel. Mint ahogy az antológiából is kiderül, a mai váradi költők versbeszéde alapvetően kompatibilisnak mutatkozik a második—harmadik Forrás-nemzedékek irodalomtörténetileg többé-kevésbé körvonalazott beszédmódjával. Általában a hatvanas-hetvenes évek erdélyi költészetének ahhoz a vonulatához áll közel ez a versnyelv, amely már nem a Szilágyi Domokos vagy Lászlóffy Aladár nagy versépítményeiben gondolkodott, hanem a szó poétikájának azt a verzióját művelte, amely feltördelte a klasszikus formákat, de elsősorban azért, hogy az "erős" szavaknak, képeknek még nagyobb súlyt adhasson, mint az a versbeszéd, amelynek zenéjébe beleveszett a képiség. Alapvetően "hangulati" költészetről van itt szó, Zudor korábbi imitációs, zenei struktúrákat idéző szövegei lerövidültek, egyszerűsödtek az ezredfordulóra. Kinde Annamária (sz. 1956), bár korosztályát tekintve szintén a "harmadik Forrás-nemzedék"-hez kötődhetne, csak későn, a kilencvenes évek második felében jelentkezett önálló kötettel. Verseit visszatérő képi motívumok vagy a fel-felbukkanó irónia szervezik összefüggő ciklusokká, harmadik kötete Szandra May-verseiben arra a dalszerű regiszterre bukkant rá, amelyben talán leginkább otthonosan mozognak szövegei. A Váradykon szerzői közül Dénes László (sz. 1959) és Szűcs László (sz. 1965) voltak még leginkább jelen az irodalmi lapok nyilvánosságában, a szintén 2002-ben indult Várad című folyóirat alighanem újabb lehetőséget jelent majd a váradi irodalmi élet megpezsdítésére.

Azok a nyolcvanas években indult költők, akik számára 1989 szintén nem jelentett cezúrát (hiszen irodalomkoncepciójuk gyakorlatilag működőképesnek bizonyult a politikai fordulat után is), új intézmények, új megszólalási lehetőségek megteremtésével próbálkoztak — mint Visky András (sz. 1957) és Kovács András Ferenc (sz. 1959) —, vagy bekapcsolódtak a szerkesztőségek, kutatóhelyek munkájába, és jelentős szerepet vállaltak azok kilencvenes évekbeli átformálásában — mint például Egyed Emese (sz. 1957). Utóbbi a reflektált női költészet sajátos változatát teremtette meg, különböző szerepek próbálgatásával, különböző hagyományok megszólításával teszi "színházivá" költészetét. A szerepteremtés iránt Visky és Kovács is vonzódnak, akárcsak a "többkezes" verssel való kísérletezés iránt, hiszen mindketten közös kötetet adtak ki a kilencvenes években Tompa Gáborral (sz. 1957). Visky az újholdas versnyelv egyfajta metafizikus, rituális gesztusok iránt fogékony verzióját írta a kilencvenes években. Kovács András Ferenc a teljes magyar nyelvterület egyik legelismertebb költőjévé vált, önfeledt, karneváli beszédmódja, a magyar vershagyomány "fehér foltjait" fiktív beszélők megteremtésével eltüntető költészete a magyar irodalom későmodern—posztmodern fordulatának egyik kulcsjelölőjévé lett.

A kilencvenes években jelentkező költők

2002-ben egy Székely Csaba nevű fiatalember (sz. 1981) remek paródiákkal hívta fel magára a figyelmet, vékonyka kötetre rúgó szövegei egy-két hónap alatt kivétel nélkül megjelentek az erdélyi lapokban: a Korunkban, Helikonban, Látóban, Lk.k.t.-ban és Krónikában. Úgy tűnik, mára letisztulni látszik annak a látványos költészeti kirajzásnak az eredménye, amely a kilencvenes éveket jellemezte — a paródiák kizárólag ezeknek a költőknek és prózaíróknak a művei alapján íródtak.

Több alternatív irodalmi és kulturális folyóirat létrehozásával is próbálkoztak a fiatal szerzők 1990 táján. A Jelenlét című folyóirat egyik alapítója, Kelemen Hunor (sz. 1967) dallamos hosszúversekkel vált ismertté (Széltangó), később részt vett az Előretolt Helyőrség megalapításában is. A kilencvenes évek második felére egyre kevesebbet publikált, legutóbb, 2001-ben Szigetlakó címmel adott ki verseskötetet. Egy másik korai, egyetlen számot megért folyóirat, az Árnyékhatár szerkesztői közül Jánk Károly (sz. 1968) vált sokak számára meghatározó költőegyéniséggé. A későmodern, tárgyias költészet metafizika felé is nyitott változatát alakította ki, több verse is Rilkét vagy Nemes Nagy Ágnest tekinti kiindulópontjának. Vele egy időben, 1994-ben debütált kötettel Demény Péter is (sz. 1972), Bolyongás című, 1997-es kötetével kezdődően a századfordulós költészet sanzonos dalköltészetének újraírhatóságával kísérletezik, Heltai Jenő vagy Nadányi Zoltán vershagyományát értelmezve át. A szintén ebben az időszakban induló Benő Attila (sz. 1968) érzékeny, ornamentikus verseket publikált eddigi két könyvében.

Azok között, akik a kilencvenes évek folyamán a Serény Múmia címmel megjelenő Helikon-melléklet vagy az Előretolt Helyőrség folyóirat és könyvsorozat meghatározó szerzőivé váltak, természetesen voltak, akik már korábban is publikáltak különböző lapokban, de önálló szerzői identitást 1993 táján nyertek, amikor a "transzközép irodalom" Sántha Attila által fogalmazott kiáltványa köré tömörülve provokálni kezdték az irodalmi/irodalomtudományi nyilvánosságot. Sántha Attila (sz. 1968), Fekete Vince (sz. 1965), Orbán János Dénes (sz. 1973) és László Noémi (sz. 1973) egy eléggé körvonalazatlan, és éppen ezért vitákat kavaró irodalomkoncepcióval tűntek fel, egyszerre váltak az Előretolt Helyőrség című, rendszertelen megjelenésű folyóirat szerkesztőivé, és egyszerre jelentették meg 1995-ben első köteteiket is. Fekete Vince ekkorra már az erdélyi fiatal irodalom legstabilabb, leghosszabb életű fórumának, a (225. lapszámán túljutott) Serény Múmiának a szerkesztője lett, mintegy évtizede ő gondozza a pályakezdők kéziratait. A fellépésük óta eltelt időszak fejleményeit is figyelembe véve az Előretolt Helyőrség köré csoportosuló szerzők filozófiáját nagyjából a következőképpen lehetne felvázolni: a populáris szféra, illetve a nonkonformizmus felé nyitva próbálják meg definiálni önmagukat, kiáltványaikban ugyanakkor éppúgy elutasították a posztmodern fogalmának öndefiníciós használatát, mint a modernséget vagy a transzcendens-közösségi metafizikát. Verseik, prózáik részben köthetők a kilencvenes években induló szerzők posztmodern poétikájához — különféle hagyományok, nyelvi elemek újrakontextualizálását hajtják végre szövegeikben, önreflexív módon, gyakran parodisztikusan másolnak egymásra különféle versformákat és nyelvi regisztereket. Orbán János Dénes, Fekete Vince, Farkas Wellmann Endre (sz. 1975) vagy a csoporthoz szintén csatlakozó Szálinger Balázs (sz. 1978) például — önreflexív modalitással vagy anélkül — több szövegükben ötvözik az alulretorizált, obszcenitásba hajló nyelvet cizellált, hagyományos versformákkal (pl. OJD: Villanella a távolélvezési versenyről). A csoport legtöbb tagjára, Sántha Attilát is beleértve jellemző egy sajátos nonkonformista toposzrendszer, tematikus szótár (szex, szado-mazo, kocsmavilág stb.) működtetése is, amely sajátosan színezi (és egyben leszűkíti) a szerzők populáris szféra-érzékelését. Alapvetően tehát a kortárs fogyasztói-szolgáltatói ideológiákból indulnak ki, s így nonkonformizmusuk is ahhoz hasonlóan működik, ahogy a rebellis popzenekarok rajongói esetében az egyéni nonkonformizmusok végső soron csoportkonformmá válnak.

Fekete Vince 2002-es gyűjteményes kötetében (A Jóisten a hintaszékből) már látható a fenti tematikus szótártól való eltávolodás, László Noémi pedig már első kötetében is kitért e tematikus behatárolódás alól. Sántha Attila ún. "székely verseiben" találta meg időlegesen a tovább-írás lehetőségét, a nonszensz halandzsaköltészet irányában elmozdulva. Orbán János Dénes hosszú idő óta nem jelentkezett újabb versekkel, az utóbbi néhány évben a versben kikísérletezett megoldásokat más műfajokba kísérelte meg transzponálni. Az Előretolt Helyőrség Könyvek fiatalabb szerzőinél fel-feltűnnek még a jelzett toposzrendszer elemei, hangulatai — így például Király Zoltán (sz. 1977), Gáll Attila (sz. 1978) vagy Papp Attila Zsolt (sz. 1979) könyveiben —, de általában kevesebb radikalitással. Lövétei Lázár László (sz. 1972) 1997-es első kötete, A névadás öröme már előrevetítette ezt a tendenciát, az ő érzelmi viszonyulásoktól tartózkodó, minimalista költészete, amely elsősorban konstatál, de fanyar beszédmódjával egyben interpretál is, kedvező fogadtatásban részesült a teljes magyar nyelvterületen. A könyvsorozat ettől kezdve egyre inkább a Serény Múmia című lap szerkesztési elveit követi, mindenfajta irodalmi beszédmód gyűjtőterepévé vált az utóbbi években.

Ezt többek között az is igazolhatja, hogy az 1998-ban megjelent legutóbbi, pályakezdőket tömörítő antológia, A hétfejű zsákmány szerzői szinte kivétel nélkül publikáltak az Előretolt Helyőrségben vagy annak könyvsorozatában. Farkas Wellmann Éva (sz. 1979), Gáll Attila, Karácsonyi Zsolt (sz. 1977), Kudelász Nóbel (sz. 1975) egyaránt a Helyőrség könyvsorozatában debütált később önálló kötettel, és ugyanott jelent meg Mikó András (1978—1997) posztumusz kötete is. Farkas Wellmann, Gáll és Karácsonyi, akárcsak a már említett Papp Attila Zsolt, vonzódnak a kötött formákhoz, ugyanakkor igyekeznek kimozdítani azokat "bevett", "klasszicizáló" modalitásukból, szerepjátékként, többnyire iróniával hasznosítva a versformákat saját költői világuk kiépítésében. Kudelász próza és vers határterületein jár, első kötetében mindkét műnem valós tereket fikcionáló darabjai megtalálhatók. Az antológia másik társszerzőjének, Balázs Imre Józsefnek (sz. 1976) a verseit ezúttal talán külső nézőpontok segítségül hívásával írhatnánk körül: Székely Csaba paródiáiból is kiolvashatóan egyfajta intellektuális költészetet művel. Második verseskötete kapcsán jegyzi meg Acsai Roland: "Balázs vonzódik a különféle jelmezekhez", "ezeket természetesen hordja". A kötetben "hangsúlyosan van jelen a látás problematikája", későmodern reminiszcenciaként.

Az Előretolt Helyőrség Könyvek szerzői közül Gergely Edit (sz. 1974) és Szonda Szabolcs (sz. 1974) közölnek még rendszeresebben az ezredforduló irodalmi fórumain. Gergely Edit a női líra pszichoanalízistől is érintett változatára írta át a "transzközép" toposzrendszert, az utóbbi időben pedig inkább prózával kísérletezett. Szonda Szabolcs Vagyontárgyalás című második kötetében egyértelmű lépést tett az abszurd, nonszensz költészet irányába, általában rövid, csattanóra épített szövegeket ír.

E csoportos jelentkezésektől eltekintve természetesen több más fiatal költő is jelen van a különböző irodalmi lapokban, közülük helyszűkében ezúttal csupán Szántai János (sz. 1969) gunyoros/szarkasztikus, valamint Nagyálmos Ildikó (sz. 1977) nyelvi és képi érzékenységről tanúskodó verseit emelném ki.

Az erdélyi magyar költészetet az ezredfordulón tehát egyszerre több irányzat egyidejűsége jellemzi, a különböző intézmények, csoportosulások, egyéni műhelyek sokszínűségét kell valamilyen szinten "rendeznie" annak, aki teljességre törekedve próbál rálátást nyújtani a magyar irodalomnak erre a szeletére. A kortárs erdélyi költészet recepciójának, illetve a mozgalmas kritikai életnek a hiánya jelentősen megnehezíti egy megbízható kép kialakítását, így e vázlat minden bizonnyal további kiegészítésekre, árnyalásokra szorul. Addig is e költészet fejleményei olyan antológiákban követhetők leginkább, mint a Fekete Vince szerkesztésében évente megjelenő Erdélyi Szép Szó, amely évkönyvszerűen átfogja a mindenkori előző év irodalmi termését.

Ugrás az oldal tetejére