utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

"Véletlenek tánca és ölelkezése" (Szilágyi István). Bárka 2002/3.

"Véletlenek tánca és ölelkezése"

Szilágyi István: Hollóidő. Budapest, Magvető, 2001.

Idők, világok

            "Szó és idő hát pusztulhatnak. Egyik vacogjon szétszáradt koporsóban, van belőle a padláson rengeteg, a többi száradjon fóliánsok sárga lapjain, ezekből sincs itt hiány." (163.) Olyannyira összetartozik Szilágyi István regényében szó és idő, hogy alig tudható, melyik való a fóliánsok sárga lapjaira, és melyik a szétszáradt koporsóba. A szavak, betűk olykor bogarakként másznak elő a könyvlapok közül, Tentás és Hódy Ágó szeme láttára. Élővé lesznek a szavak, ezáltal haláluk is lehetségessé válik. Az idő szemét olykor holló tépdesi — az idő a lefejezett halottakkal helyettesítődik be ebben a metaforában —, ugyanakkor az egész (történelmi) regény, a regényben a könyvek, krónikák, a könyvlapokon a sárgulás nem más, mint maga az idő.

            Alighanem igaza van a Hollóidő kritikusának, amikor megjegyzi: "Az absztrakt idő távolról sem ontológiai vizsgálódás tárgya ebben a könyvben."[1] Azok a mondatok, bekezdések, amelyek a regényben (szép számban) az időt minősítik, "aktualizálják", nem az idő általában vett természetére vonatkoznak. Inkább sokarcúságát, változékonyságát mutatják meg. Nem azt mondják, hogy van idő, hanem azt, hogy idők vannak. Az a bekezdés, amely a könyv címéhez szó szerint is köthető, érzékelteti, hogy az időben fordulatok vannak: "Hogy lesz ezután? Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá lesz az idő? Hollóidő?" (369.) Az ezután jelzi azt a változást, amely az idő természetében bekövetkezik. Úgy tűnik, Szilágyi István regénye nem egy-egy adott helyzet alapján minősíti az időket. Nem attól változik meg az idő, hogy megváltozik egy helyzet. Inkább fordítva: az idő szeszélyesen, hozzáférhetetlenül alakul át, hogy majd egy-egy metafora révén megmutatkozzék. Előbb létezik a metafora, a jel, mintsem értelmezhetővé válna. A Kő hull apadó kútba című regényben sem szolgált magyarázatként bármire az, hogy megképződött az analógia a kútba hulló kavicsok és az idő között. Az, hogy Szendy Ilka az idő "alá" temeti Gönczi Dénes holttestét, egyszerűen egy kép, nem old meg rejtélyeket, hiszen maga is rejtély.

            Érdemes számba venni ezeket a képeket a Hollóidőben, hiszen amennyiben a regénycím gesztusát megismételve egyetlen szóösszetételt emelünk ki az egész kötet emblémájaként, elsikkadnak azok a változatok, fordulatok, amelyek az első részben vissza-visszatérve vitatják és árnyalják egymást. Az a keret, amelyben az idő(k)höz képek kapcsolódnak, természetesen nem független a keresztény világképtől. Láng Zsolt mondja: "A Hollóidő nevezhető ugyan történelmi regénynek, de a történelem egyáltalán nem foglalkoztatja."[2] Valóban nem kerül előtérbe a regényben valamiféle hiteles eseménysor-rekonstrukció iránti igény, vagy a nagy összefüggések rögzítésére és feltárására való törekvés. A történelmiség az események idejének, közegének külsődleges elemein túl éppen a narrátori pozíció megkonstruálásában lelhető fel — ehhez pedig szervesen hozzátartoznak azok a narrátori — gyakran zárójeles — kommentárok, amelyek például az idők természetéről szólnak. Azok a hitviták vagy olykor-olykor eretnekül ható szentírásértelmezések, amelyek a regény szövegében egy-egy szereplőhöz kapcsolva tűnnek fel, nagymértékben rávetíthetők arra a narrátori világképre is, amely az időkről szóló diskurzust folytatja. Az az attribútum, amelyet fentebb az idő "hozzáférhetetlenségének", és helyzethez képesti elsődlegességének neveztem, ebben a világképben az isteni időt jelenti: "Azt kérditek, az Úristennek egyetlen napjába hogy fért bele annyi elvégeznivaló... [...] Mindenható lévén maga szabhatta meg teremtő napjainak idejét. Mint minden, az idő tágasságának elrendelése, megszabása is hatalmában állt." (44.) Ezekkel a szavakkal magyarázza a könyv első fejezetében Fortuna Illés a Teremtés történetét azoknak a fiataloknak, akik a második könyvben majd a kirajzó csapatot alkotják. Ebben a jelenetben hangzik el az az emlékezetes mondat, amely szerint a hatodik nap, az ember teremtésének napja "talán máig sem ért véget". Eretnekszagú értelmezése a bibliai történetnek: az ember önmagát, mint befejezetlent, megkísérelte továbbalakítani, s ez a folyamat ("rángás-rángatódás") bizonyára az idők végeztéig fog tartani — véli Fortuna Illés. A zárójelben olvasható értelmező-ironikus hozzáfűzés, amely a narrátori pozícióhoz rendelhető, betű szerint értelmezi (és éppen ezáltal hagyja az olvasó számára nyitva) az állandósult szókapcsolatot: "(Avagy az időnek volna végezete.)" Ez olyan állítás, amely nem állít semmit. Csupán egy kvázi-logikus következtetést von le az iskolamester mondatai alapján. Csupán jelzi, hogy figyel a szavak jelentéseire.

            Az "álomidő" szóösszetétel szintén hangsúlyos helyen bukkan fel: amikor Tentás szemei előtt másodszor, s ezúttal nem külső véletlenek folytán, hanem álomkonstrukcióban állnak össze fallá az emberi koponyák. Itt rajzolódik ki az a folytonosság is, amely az "eleven elmével megélt idő" s az "álomidő" között állandóan megképződik a regényben. Amit Tentás értelmezhetetlen jelek halmazaként, "elő-jelként" érzékel, anélkül, hogy tudhatná, mire vonatkozik, rendre értelmet nyer az idő folyamatában: "Évek múltán, amikor az eleven elmével megélt időben valóságos levagdalt emberfők és zörgő koponyák gurultak lába előtt, arra gondolt, hiszen e rémséges való hordalékát ő régről ismeri: egyszer már mindez ott toronylott fölötte az álomidő várfalaként." (88.)

            Az idő ilyenformán nem lineáris a regényben, sokkal inkább ciklikus. Egyrészt az "álomidő" tér vissza valós időként Tentás életébe. Másrészt teljes világok ismétlődnek, íródnak újra a könyvben. Fortuna Illés valamikor a regény előidejében egy gyereket menekít el Agócsról, saját fiát, Tentást. Revek pusztulása után szintén gyerekeket menekít, ezúttal az ellenkező irányba. A reveki fiúk legfőbb azonosító jele az apjuk foglalkozása, a szülők életének másik verzióját élik újra, amikor a seregbe kerülnek, anélkül, hogy a kézműves mesterségekben való jártasságuk "kárba veszne". Szabadulása után Terebi Lukács egy másik időbe kerül vissza, elméje egy korábbi helyzetet teremt újra, amelybe behelyettesíti mindazokat, akik Reveken körülveszik. Csupán két embernek: Fortuna Illésnek és Bervecz vajdának nem találja meg a hasonmását az újraélesztett világban — a "kizökkent idő" helyrebillenése a velük való találkozás során történik meg.

            Az előrejelző megérzések, illetve azok a történetek, amelyek például Terebi Lukács agyában élednek újjá, olyan időszeleteket tesznek hozzáférhetővé Tentás számára (akinek a pozíciója az első részben legközelebb áll a narrátoréhoz), amelyek kívül esnek az ő lineáris tapasztalatvilágán: "addigra ő rég hozzáöregedett Orbai Miklós úr és Fortuna úr időjéhez, amint hallgatta őket és töltötte poharukba a bort. Más idő? Más világ? Más világ, más idő." (116.) Az idő és világ, mint ebből az idézetből is kiolvasható, nem ok-okozati viszonyban állnak egymással, nem egyikből következik a másik. Inkább a jelölő—jelölt viszonnyal írhatók le: a narrátori világkép szerint egyszerre változik az idő és a jele — ami belőle látható.

            Az ima rendjéről, törvényéről, "rendelt idejéről" beszél a narrátori hang (323.), ezúttal a reveki templombajáró hívek tudatába belehelyezkedve, amikor Terebi Lukács végre kiszabadul a börtönből, viszont elméje még nem képes egyidejűségbe kerülni azzal, ami körülötte történik. Annak az "isteni időnek" a megidézése történik az imában, amelyről már esett szó, s amely pontosan kiszabja, mire mennyi jusson. Az isteni hatalomnak megvan a lehetősége arra — legalábbis ez az ima-helyzet hipotézise —, hogy visszaállítsa azt a folytonosságot, amely Terebi Lukács agyában megszakadt, illetve egy korábbi állapotról indult újra. Ez nemsokára be is következik. Ebben a jelenetben, amikor Bervecz — halála előtt néhány órával — bocsánatért könyörög a "helyrebillent" Terebi Lukácsnál, az idő az előbbihez hasonló, isteni attribútumokkal társul. Itt a legnyilvánvalóbb ugyanakkor az a kétértelműség is, amellyel a narrátori kommentár hozzárendel valamit az időhöz, aztán rögtön vissza is vonja azt. Azt a fajta előrejelző funkciót, amelyet Tentás álmai-látomásai vagy Hódy Ágó szavai hordoznak, a narrátori kommentár nem vállalja. Ehelyett ironikus párhuzamokat állítva mintegy Bervecz testébe helyezi bele az időt: "házhoz jár megtérdelni az idő", illetve: "Könnyekre fakad az idő? — hétágra süt a nap." (342.) A tékozló fiú-történet másik pozíciója, az irgalmas atyáé hasonló kétértelműséggel jelenik meg, ugyanennek a jelenetnek a zárlatában: "Avagy az idő is megbocsát? Vagy az nem ismer könyörületet?" (345.) A narrátori közbeszólások tehát kevesebbet tudnak, kevesebbet mondanak a későbbi eseményekről, mint a különleges képességű Tentás vagy Hódy Ágó szavai. Egyszerű esemény-kísérő funkciója van ezeknek a betoldásoknak, nem magyarázzák, csak kísérik a jeleneteket — egyidejűek velük.

            Az idő említései tehát nem feltétlenül emelik absztrakt, metafizikával telített szférába a regény világát, inkább valamiféle árnyékkal látják el a tárgyakat: a keresztény világlátáshoz kapcsolják ugyan azokat, de vitában is állnak azzal — eretnekségeket követnek el. Olymódon, ahogy az idő legprofánabb, de leginkább érzékletes megjelenítésekor: "A sötét gerendabordákra ráülepedett az idő. És oda is száradt, meg is kövesedett, mint a galambszar." (324.)

            Abban az elemzésben, amelyet Paul Ricoeur Az eltűnt idő nyomában-nak szentel, van egy olyan mondat, amely egyetlen apró módosítással a Hollóidő egyik központi problémáját is kirajzolja: "Az eltűnt idő... annyiban történet az időről, amennyiben nem azonosítható sem az önkéntelen emlékezettel, sem pedig a jelek elsajátításával — ami kétségkívül időbe telik —, hanem azt a problémát veti föl, vajon miféle kapcsolat létesülhet e két élményszint, valamint a között a különleges, magában álló tapasztalat között, amelynek fölfedését az elbeszélő csaknem háromezer oldalon át késlelteti."[3] Szilágyi István regényében nem az önkéntelen emlékezet foglalkoztatja Tentást, hanem az — ugyancsak önkéntelen — álmok, látványok, látomások világa, amelyek az ellenkező irányban pásztázzák az időt. Kezdenie kell valamit ezekkel a képekkel, ugyanakkor fel kell derítenie saját különleges képességeit is, amelyek nemcsak az időtengely mentén, hanem az eseményekkel egyidőben is működésbe lendülnek: a vágyak, amelyek Tentást mozgatják, kulcshelyzetekben exteriorizálódnak, tárgyiasulnak. Végső soron ezeknek a belőle származó, de önmaga számára is érthetetlen jeleknek az olvasását tanulja, addig a pillanatig, amikor eltűnik az olvasó szeme elől. Eltűnése a Proust-regényhez hasonló "magában álló", részben hozzáférhetetlen tapasztalatot sejtet: mintha önmagában értelmezendő jellé válva a jelolvasás feladatát átruházná a reveki fiúkra és általuk az olvasóra.

            Az az idő, amelyet a könyv e viszonyrendszerek révén megmutat, nyitott és labirintusszerű. A regény utolsó mondata ugyan a "holtakkal terített végességről" szól, és a deák korábbi álmának időbeli aktualizációját hozza, de csak egy ciklus záródik le: a piramissá felrakott koponyák újra szétgurulnak, a második rész többször visszatérő, a követett cselekményhez képest utóidejű jelenetei pedig sejteni engedik, hogy a reveki fiúk története nem áll le, hanem újabb ciklikus eseménysorokká hurkolódik.

Az imaginárius alakzatai

            A Hollóidő második részének megsokszorozott hőse-narrátora részben ugyanazt a jelolvasást végzi, mint az első könyv apródja, csakhogy más valóságszeletek állnak a rendelkezésére, mint korábban Tentásnak. A regény egyik narrációs játéka éppen abból eredeztethető, hogy a második rész szereplői kevesebbet és mást (néhány esetben többet) tudnak az első rész eseményeiről, mint az olvasó, aki jobbára Tentás szemszögéből követhette azokat. Az olvasó mégsem a tautológiát érzékeli, amikor ebben az újraelbeszélt változatban szembesül a korábbi történet-elemekkel. Egyrészt azért, mert megváltozik a narrátori pozíció: itt is egyetlen szereplő hangját halljuk ugyan, kikövetkeztethetően az egyik tőzsérfiúét, Darholc Mátéét, viszont szinte minden ige többes szám első személyben fordul elő: "szerettük volna hinni", "megtérdeltettük a lovakat", "gondoltuk, szét kéne nézni alaposabban". Ennek a technikának a hatása az, hogy gyakorlatilag egy kollektív szereplő jön létre a második könyvben. Vélekedései, vágyai a sajátosan torzított nézőpont szerint az összes reveki fiúra vonatkoznak. A vaskövetkezetességgel végigírt többes szám első személyű narráció feltárja ennek a logikának az abszurditását is. Az a tekintet, amely mindent a "mi" tükrén keresztül lát, mégiscsak szembesülni kénytelen azzal, hogy ez a monolitikus tömb megbontható, hogy nem lehet mindenről tudomása. A reveki fiúk többször indulnak olyan kiküldetésbe, amelyben szét kell válniuk. A "mi" kiterjedése ilyenformán természetes egyszerűséggel változik meg: marad a többes szám első személy, de ez hirtelen mást kezd jelenteni, szűkebb vagy tágabb értelmet nyer — azokról az eseményekről, amelyeknél nincs jelen, továbbra sem számolhat be.

            Még közelebbről szemügyre véve ezt a megoldást, feltűnik az is, hogy a "kollektív szereplő" egyes tagjai önmagukban is megnyilatkoznak, mesterségüknek megfelelő szerepeket játszanak. Az elbeszélő gondolatai, vélekedései viszont mindannyiszor a többes szám körébe vonódnak. Sohasem mondja: "szándékom" vagy "gondoltam", csupán azt: "szándékunk", "gondoltuk". Mintha teljesen el akarna tűnni, fel akarna oldódni a beszédben (amely nem sajátja, vagy amennyiben az, deformált, megsokszorozott hang), az arctalanságot választva. Erre utal az is, hogy nem azonosítja saját magát, csak üres helyként írja bele magát a szövegbe. Az, hogy melyik név tartozik a narrátorhoz, csak kizárásos alapon nyomozható ki: a 408. oldalon kiderül, hogy egyik tőzsérfiúról van szó, majd a 459. oldalon az is egyértelműsödik, hogy összesen négy tőzsérfiú van a csapatban. Addigra már mind a négy név elhangzott a könyvben, csak azt kell megnézni, hogy melyikükre nem történik külső utalás a második könyvben.

            A jelek olvasásából, amit Tentás után a többi reveki fiúknak is el kell sajátítaniuk a második részben (például annak kiderítése során, hogy miért nevezi őket mindenki "árva" reveki fiúknak), ilyenformán az olvasó sem marad ki: neki is darabokból kell összeraknia a történetet. Gyakori fogás ez a regény elsődleges szintjén, már az első könyvben. Tentás az olvasóval egyszerre, elszólások nyomában, sok kérdezősködéssel derít fel néhány dolgot saját múltjáról, szüleiről. Még egyértelműbb a különböző történetdarabok összerakásának igyekezete abban a jelenetben, amikor Fortuna Illés és Orbai Miklós, az erdélyi prédikátor feltárják, hogy milyen szerepet játszhattak volna egymás életében: Fortuna Illés csak annyit tud, hogy az erdélyi fejedelem tárnokmesterének parancsára meg kellett volna ölnie Orbait, de elszökött a feladat elől. Orbai erről a szándékról csak utólag szerez tudomást, hiszen a kísérlet meghiúsulása után a tárnokmester bizalmasává lett. Viszont ismeri a történet "folytatását". Kettejük visszaemlékezéséből rajzolódik ki a könyv egyik legmarkánsabb alakja, aki egy pillanatra sincs közvetlenül színen a narrációban: Botács tárnokmester, a hatalommal rendelkező ember archetipikus figurája.

            A könyv egyik központi problémája ugyanis a hatalom természete. A hatalom működése nemcsak az idő kiporciózásában figyelhető meg, hanem a cselekmény és a szereplők közti viszonyok teljes skáláját átfogja. Az Istenről folytatott viták, a "hódoltság" helyzete, a fogvatartók kiismerhetetlensége és a nevelők életminta-adása mind a hatalommal állnak összefüggésben. Michel Foucault egyik könyvében a hatalomformák történeti idejében egy fordulatot rajzol ki. A "klasszikus kor" hatalomtípusa a halál és élet feletti jogból vezethető le. Az ehhez tartozó társadalomformában "a hatalom adóztató fórum, kisajátítási mechanizmus, a javak elkobzásának eszköze, az alattvalók terményeinek, jószágainak, munkájának és vérének erőszakos eltulajdonítása. A hatalom itt mindenekelőtt a zsákmányszerzés joga: az alattvalók tulajdontárgyainak, idejének, testének és végül életének kisajátítása. Az élet feletti hatalom — szélsőséges esetben — nem más, mint az ölés kiváltsága."[4] A fordulat, amely bekövetkezik, a "halálba küldeni és életben hagyni" irányából az "élni segíteni és halni hagyni" felé mozdítja el a hatalom érdeklődését. Az új típusú hatalomnak "sokkal inkább célja, hogy létrehozza, növelje, rendezze, nem pedig az, hogy minden módon akadályozza, megtörje vagy megsemmisítse" a felügyeletnek alávetett erőket.[5] Az erők rendezése az elsődleges szempont itt: hatékony gazdasági és felügyeleti rendszerekbe kell építeni őket — ez a fordulat hozza magával az iskolák, laktanyák, műhelyek ugrásszerű fejlődését. Ezt nevezi Foucault az emberi test anatómia-politikájának, amely rövidesen kiegészül a népesség biopolitikájának kidolgozásával is: a népszaporulat, az élettartam stb. befolyásolása iránti igény kialakulásával.

            A Hollóidő világa valahol e két hatalomtípus határán helyezkedik el. A revekiek mindennapjaira még erőteljesen rányomja a bélyegét az a hatalom, amely bármikor elhurcolhatja a közösség tagjait váltságdíj fejében, és adókat követelhet. A revekiek ráadásul a végváraknak, az ellenhatalomnak is adóznak, a második könyvben pedig az is kiderül, hogy azok a remények, amelyeket az adózás ténye alapján remélnek, nem bírnak fedezettel. A "hódoltságnak" Fortuna Illés és Terebi Lukács lejegyzett vitái alapján a kölcsönös bizalmatlanság a velejárója. A hatalom ugyanis nehezen érti meg a béketűrő viszonyulást: "híveid, s te magad egyre gyanakvóbbá teszitek azokat, akiket, úgy hiszitek, megvásároltatok. Béketűrésetek bizonytalanságban tartja a barbárt, az pedig számára mindenkor rossz tanácsadó. Ilyenkor a hatalom kiszámíthatatlanná lesz, és bármi kitelhet tőle, amire nem is gondolunk" — mondja Fortuna az idős papnak. A Terebi Lukács elhurcolása és indokolatlan (vagy legalábbis kinyomozhatatlan indokú) fogva tartása ebbe a gondolatmenetbe illeszthető bele. Másfelől Terebi Lukács érvei is jól felépítettek: "Ez tehát azt jelenti, hogy ők akkor lennének a maguk dolgában biztosak, ha mi velük ellenkezvén naponta veretnénk magunk! Csak hogy ne érezzék fölöslegesnek ittlétüket. Tudod mit? Hadd érezzék. Hogy törje őket a nyavalya, rágja őket a bizonytalanság, mint a métely a barmok máját. Azt is mondod, a bizonytalanság kiszámíthatatlanná teszi őket. Igen. Csakhogy az is köztudott: a bizonytalanság kikezdi a legkeményebb, legádázabb hatalmat is, majd megőrli, szétmorzsolja, mint fagy a követ." (59.) Rövid távon ez az önigazolás mégis önáltatásnak tűnik, hiszen a hatalom erődemonstrációja, melynek során a pappal együtt hívei egyrészét is elhurcolják, a béketűrő, hatásában elbizonytalanítónak szánt diskurzus figyelmen kívül hagyása. Így olvassa a történetnek ezt a részét Tentás is. A Fortuna—Terebi vitákat lejegyző, lemásoló deákot kezdetben az igazsághoz, az előjelekhez való hozzáférkőzés szándéka mozgatja. A fenti beszélgetés újraolvasásakor viszont hirtelen fölöslegesnek, elégtelennek érzi ezt a fajta jelolvasást: abbahagyja a másolást és penészedni hagyja az addig teleírt papírlapokat. Egy másfajta attitűdöt alakít ki a továbbiakban, mindenekelőtt az okszerű gondolkodás logikáját adja fel, amelyben valamilyen gesztust a várható reakciónak kellene követnie: "ilyenformán minden, ami bennünket körülvesz, okául szegődhet annak, ami elkövetkezik, holott lehet, véletlenek tánca és ölelkezése az egész". (69.) Láng Zsolt szerint az írói mindentudás feladása történik meg ebben a pillanatban, a tánc és ölelkezés pedig valamiképpen kisugárzik a kötet nyelvére, szemléletmódjára: "a könyv nyelve a szerelmi nyelvhez hasonlatos. Nem fogalmaiban, jelrendszerében, paradigmáiban, hanem abban az egyértelműségben, ahogy a testeket egymásra rakodja."[6]

            Az a gondviselő hatalom is feltűnik ugyanakkor a könyvben, amely az erők és a tudás rendezését felügyeli — a gondoskodó Isten szekularizálódott, intézményesült hatalma. De nincsenek a könyvben "tiszta formák": azok a technikák, amelyek a korábbi beszélgetésekben feltűntek, újrastrukturálódva, más céllal ugyan (vagy éppen különösebb cél nélkül), de itt is előfordulnak. Tentásnak kétségkívül van valamelyes hatalma a reveki határban lappangó fiúk felett, hatalmának természete pedig részben ugyanabból táplálkozik, amit Terebi Lukács a hatalom aláásásának technikájaként azonosított: "Fő, hogy sohase tudjátok, hányadán álltok velem. Mint ahogy én sem tudhatom, mi mozgat benneteket." (258.) A deák azonban mégsem a gondoskodó, rendező funkciókat látja el a regényben: szavai, történetei lehetőségeket nyitanak meg, "moccantanak a fiúk elméjén", de cselekvéseihez nem társulnak célképzetek. Tudja, hogy a fiúknak útnak kell indulniuk, de nem tudja, hogy ez a szándék belőle, a fiúkból vagy máshonnan ered. És főként nem tudja, milyen céllal kell megtörténnie ennek a kirajzásnak.

            Fortuna Illés társadalmi státusánál — iskolamesterségénél — fogva is a gondoskodó hatalom birtokosa a könyvben. Pedig nem tartózkodik azok közelében, akiket nevel, irányít. Távolról figyeli saját fia, Tentás növekedését, és még jellemzőbb, ahogy egy-egy pillanatra feltűnve majd a kirajzott reveki fiúk sorsát befolyásolja. Itt már az Istenével analóg hatalom-típus megjelenítője (alighanem a narrátor néphithez közeli pozíciójából kifolyólag is). Nem tudni, hol, merre és miért jár ("útja rejtve van", akárcsak az első könyvben). Neveli, tanítja, edzi a fiúkat, táplálékukról is gondoskodva. Célja van velük. A 421-422. oldal fonák úrvacsora-jelenete csak még tovább hangsúlyozza a mester Istenhez, ezúttal annak krisztusi megnyilatkozásához való hasonlatosságát: "Illés mester fölállt, bement a malomba, de onnan nem a tele zsákkal tért meg, egyetlen kenyeret hozott és azt is maga vágta, nagy furcsálkodásunkra, ahányan voltunk, annyifele. A kenyér a legemberhezméltóbb szerzés, mondta elgondolkozva. [...] A borral bőkezűen bánt Fortuna úr. Holott a bor, amíg kupába csurran, a szőlőmívestől legalább annyi rendtartó igyekvést követel, mint a szántóvetőtől a kenyér, míg megszegik. Igyunk kedvünkre, biztatott: Az ember úgyis szomjazik a kurva életben eleget." Amikor közvetve, a várnagy leveléből Fortuna Illés haláláról értesülünk a regény végén, megképződik a motivikus összefüggés is ezzel a jelenettel — a regény idejében a halál-áldozat nem hősi, nem vált meg senkit. A narráció szemszögéből szinte mellékes esemény. A vérrel nagyvonalúan bánik a kor, akárcsak Fortuna Illés a borral.

            Illés hatalma a rontó, halál feletti hatalommal való vitában, annak kritikájaként artikulálódik először, amikor szembeszegül a Botács tárnokmester parancsával. "Ahhoz is az ő hatalmából kellett eloroznod, hogy odahagyd, s ezzel megtagadd" — mondja beszélgetésük során Orbai Miklós, az erdélyi prédikátor. (133.) Ezt Illés is így gondolja: "Annyi bizonyos, azóta úgy élek, mint aki fölött nincs hatalma senki isten teremtményének." Itt fordul át a katonai identitás (amely a végváriak számára továbbra is Illés egyetlen identitása marad) a független szellemű tanítómester identitásába. Az irányítószerep tudatosságába ettől a pillanattól kezdve kételkedés és megnövekedett felelősségérzet vegyül. Ez részben abból adódik, hogy a hatalmat és gyakorlását azzal a bizonytalansággal együtt vállalja, hogy a hatalom forrása: titok. Ezekkel a passzusokkal szembesítve tűnik ki leginkább, hogy a második rész kollektív szereplője mennyire nem láthatja Fortuna Illés személyiségét a maga összetettségében: "a titok ettől még titok marad — mondja Orbai Miklós Fortuna Illéssel egyetértésben —. Mindenekelőtt az isteni megfontolás, ha arra gondolok, hatalmat kinek, mikor és mivégre ád. Hiszen ha megnézzük, hogy akit az Isten hatalommal felruház, az ezzel hogyan él s miként — merthogy innen a hatalom útja, működése már számunkra is követhető —, az isteni hatalom-adományozás megfontolt voltában igencsak kételkedünk. És mivel kételkedésünk, tudjuk, neki nem tetsző dolog, igyekezünk nem gondolni vele. Ehelyett a megnyugtató igék; amikor azt mondjuk: az Ő útjai kifürkészhetetlenek." Akár elkobzó, adóztató hatalomról van szó a Hollóidőben, akár a létrehozó, növelő, rendező változatáról, minden esetben kifürkészhetetlenségbe burkolózik.

            Foucault elméletében a hatalom leginkább diszkurzív hatalomként ragadható meg: abban, ahogyan a beszédhez viszonyul, ahogyan befogad vagy kizár belőle bizonyos szubjektumokat. Ebből a nézőpontból a könyv kulcsfigurája kétségtelenül Tentás, hiszen ő az, aki leginkább érdeklődik a diskurzus természete iránt, és aki leginkább szembesül az elbeszélés nehézségeivel. Már a regény első oldalain beindítja a diskurzus manipulálását, a reálist a fiktívvel keveri. A határban lappangó fiúknak arról számol be, hogy a fülét — amelyet Hódy Ágó harapott meg — Bervecz korbácsa szaggatta meg (51.). Hasonlóképpen tárgyal a reveki bíróval is, és lassan szokásává válik, hogy a reveki fiúkat "bolond történetekkel" traktálja saját múltjáról és Fortuna Illésről. Mindez a már idézett reflexió szerint arra irányul, hogy a kívülállók ne tudják hányadán állnak vele. Csakhogy Tentásnak arra is rá kell döbbennie, hogy a fiktív és reális közötti határt gyakran önmaga számára sem tudja meghatározni. Látomásai, illetve tárgyakat manipuláló képességei — gyakran Hódy Ágó közvetítésével — a külvilágban is változásokat okoznak. Elalszik a fiúk tüze, a dárdák nem találnak célba, Bervecz korbácsa nem csap le. Csakhogy ez a képesség nem uralható teljességgel. Maguk az elmesélt történetek sem. Az a pont, ahol Tentás eltűnik az elbeszélésből — most már a Darholc Mátééból — a fiktív és a reális közötti határpont: Tentás alighanem itt látja be kudarcát, hogy képtelen megkonstruálni azt az "imagináriust", amelyben a romos templom-beli jelenet értelmezhetővé válna számára.

            Wolfgang Iser imaginárius-interpretációja nyomán az a hipotézis is megkockáztatható, hogy a deák voltaképpen itt szembesül azzal, hogy a képzelet működése és a diskurzus egyaránt ki van szolgáltatva "a véletlenek táncának és ölelkezésének", és újra abba kell hagynia valamit, ahogy korábban a szövegek másolását is abbahagyta: "a fikcionálás aktusa a határátlépés aktusa. Ebben jut érvényre kapcsolata valami imagináriussal. Ez úgy jelenik meg tapasztalatainkban, mint diffúz, formátlan, rögzítetlen és tárgyreferencia nélküli dolog. Meglepetésszerű és ennélfogva önkényesen beálló állapotokban manifesztálódik, melyek vagy megszakadnak, vagy más állapotokban folytatódnak."[7] — írja Iser.

            Tentás kivonul a diskurzusból, és a továbbiakban hallgat. Csak sejtjük, hogy a gyöngybetűkkel írt levelek, amelyeket a fiúk a regény végén hoznak-visznek, az ő kézírását hordozzák. Az utolsó kép a koponyákból rakott piramisokkal számára megbizonyosodás: a templombeli jelenet értelmezhető, egyszerűen elő-jelként funkcionált. De ez a megbizonyosodás sem jelent nyugvópontra jutást. A fiktív és a reális közötti határ továbbra sem bomlik le teljesen: a látomásban egy élemedett korú férfi szerepelt. Tentás ideje tehát továbbra sem éri be látomásaiét. (Hogy lesz ezután? — tovább kérdez, hallgat, zárójelben.)

---

Ugrás az oldal tetejére