Hervay Gizella és a Canon típusú fénymásoló
Mi az, ami kijelöli, akár ideiglenesen is, egy szerző műveinek helyét az irodalmi köztudatban? A mű maga vajon meghatározza saját maga olvashatóságát és elhelyezhetőségét, vagy erősebbek az olvasói "tehetetlenségi erők", az értékpozíció, amelyet az olvasó (aki esetleg írja is saját olvasását) elfoglal?
A "nyugati kánon"-ról gondolkodva Harold Bloom egy olyasfajta különlegességet, idegenséget jelöl ki a kánonhoz való tartozás feltételéül, amely lehetetlenné teszi a teljes befogadhatóságot, a meg-magyarázást. Az otthonosban is érzett idegenség az, ami a kanonikus művek sajátja mondja Bloom[1]. A kérdés (ami Hervay recepciója kapcsán is élesen felvethető) az, hogy mennyiben egy olvasási stratégia része ez az idegenként való érzékelés, illetve mennyiben múlik az idegenség "magán a művön". Az talán kétségtelen, hogy Hervay költészete "összetéveszthetetlen". Befogadástörténete mégis inkább arról szól, ahogy összetéveszthetetlenségét el(mis)másolja a recepció, műveit olyasfajta értékkonstrukciókba olvasva bele, ahol a viszonyítási alapok, amikhez képest olvassák őt, legfeljebb a "második", a "másodlagos" pozícióját kínálják. Ezt a másodlagosságot életrajzi esetlegességek, változó olvasói pozíciók másolják újra és újra.
A Szilágyi Domokoshoz való életrajzi kötődés folyamatosan visszahatott a Hervay-életmű olvasására. A Szilágyi-versek állandó viszonyítási pontként szerepeltek a korai kötetek kritikáiban, annak ellenére, hogy egészen más irányok mentén változott, színesedett a két költészet. Ugyanakkor Szilágyi "irodalomtörténeti párja", akivel leggyakrabban emlegették együtt, nem Hervay Volt, hanem Lászlóffy Aladár. Az adott irodalomtörténeti kontextusban a kettejük költészete tűnt a legradikálisabban újszerűnek.
Hervay "másodlagossága" (még mindig az "első Forrás-nemzedék" értelmezési kontextusában) összefügg a sajátos Hervay-féle versbeszéd viszonylag kései megtalálásával is. Az 1953-as Utunk-beli induláshoz mérve a Reggeltől halálig megjelenéséig tizenhárom, a Tőmondatok-ig tizenöt év telt el. A már említett idegenség ugyanakkor gyakran azonosítódott a recepcióban a "nőköltőséggel"; erre a továbbiakban bővebben is kitérek.
A Magyarországra való telepedés egy másfajta, sajátos másodlagosságba való belépést is jelentett-jelenthetett. A hetvenes években fokozott figyelem kísérte az Erdélyből érkezett alkotókat, de az őszinte érdeklődés mellett sem lehetett egyértelmű az alkotó számára, hogy a figyelem erdélyiségének vagy műveinek szól. Ez a probléma, amely alaposabb, átfogóbb kritikatörténeti kutatást igényelne, mindenesetre nyíltan is kimondódik (tagadó formában) az egyik Hervay-kritikában[2]. Az idegenség ebben a közegben már az erdélyiséggel is azonosítható volt, a Hervayt ért személyes tragédiák pedig végképp "megmagyarázhatóvá" tették szövegeit.
A továbbiakban az "idegenség" egyik értelmezését, a "nőköltőséget" kiragadva követem végig azokat a stratégiákat a Hervay-recepcióban, amelyek révén a "megmagyarázás" sikeresnek tűnhetett. A recepciótörténet másik alfejezetében a "műveken belüli" nézőpont otthonossá tevő mozgását próbálom tetten érni, ahogy a viszonyítási pontokként kijelölt Hervay-kötetek vagy Hervay-sorok visszamenőleg olvassák egymást. Az 1976 előtti romániai recepció kevésbé hangsúlyos jelenlétét az indokolja, hogy nyilván kevesebb az olyan kritika, amely több mű átfogásával a Hervay-költészet éppen aktuális "egészét" próbálná egy viszonylag egységes magyarázathoz rendelni.
"Nőköltő"
"Nincs védtelenebb az asszonyköltőnél, hiszen már maga az állapot, az, hogy verset ír, kiszolgáltatott" mondja Szakolczay Lajos Hervay lírájáról szóló 1980-as tanulmányában[3]. A szerző nem magyarázza túl az állítást, csupán hivatkozik néhány irodalomtörténeti előképre: Kaffka Margitra, Czóbel Minkára, Weöres Psychéjére. Kiszolgáltatottság, az asszonyé, a szerzőé, érdemes elidőzni egy pillanatra ennél a gondolattöredéknél. Mintha valami olyasmiről lenne szó, hogy ez a kiszolgáltatottság kétszeres: a szerzőé, mert szerző mert közszemlére teszi saját szavait, amelyek egy énről szólnak, és vállalja, hogy a szavak elszakadnak tőle és a szerzőé, mert nő (asszony). Nehéz pontosan megmondani, hogy ez utóbbi miért problematikus. Elsősorban talán kulturális meghatározottságok hagyományok miatt, amiért Szakolczay elintézheti a kérdést a Kaffkára, Czóbelre, Psychére való utalással. Megközelítőleg: kevésbé jellemző, ritkább, periférikusabb, frusztráltabb a költőnő-figura az irodalomtörténetben. De a költő, ha nő, nyelvi probléma is: hogy az íródjék-e le vele kapcsolatban, hogy költő, vagy hogy költőnő. A költőnő egy másfajta vonatkoztatási rendszerbe a "nőirodaloméba" való belépést jelez, ahol egy erőteljesen témaorientált elvárásrendszer működik. A költő viszont nyugtalanító, mert mintha valami más helyett állna, mintha elhallgatna valamit, ugyanakkor pedig (pozitív értelemben) minősít is, mert egy "általánosan érvényes" vonatkoztatási rendszerre utal. Ahogyan a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Hervay-szócikke mondja, kihasználva a levegőben lévő értékjelentéseket: "Költőnőből költővé azonban a Reggeltől halálig (1966), majd a Tőmondatok (1968) verseiben érik." (A probléma éppen az, hogy miért a költő szó utal az általánosan érvényesre, és hogy mi következik, következzék-e valami ebből.)
Tematikus elvárásrendszer, mert fokozottan figyel a mosogatás, házi teendők, és egyáltalán: az asszony-lét elemeinek megjelenítésére. A paradox ebben az elvárásrendszerben az, hogy egyfajta "női hang"-ot is tételez, és Hervay esetében szükségesnek tartja felfedezni, vagy éppen hiányolni a fenti elemeket. A felfedezés vagy a hiányolás ugyanannak a sémának a mentén történik. Létezik az ismerős nő-helyzet, nő-irodalom, nő-hang, amihez képest elhelyeződnek a Hervay-versek. "Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,/ Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,/ Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek/ Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál" idézi Szakolczay Kaffkát, majd viszonyít: "E mélyzengésű, óarany Kaffka Margit-i sorok Hervaytól elképzelhetetlenek."[4] Az implicit állásfoglalás mintha az lenne, hogy a nőköltészet valami olyasmi, mint az idézett Kaffka-sorok. Különben nem volna szükséges az erőteljesen szecessziós, irodalmi korszakhoz (is) köthető verssorokat idézni Hervay kapcsán.
Szakolczay tehát nyelvi, hangulati jegyekben találja meg a női jelleget. Egy lényegesen leegyszerűsítőbb megközelítésben Fábián Sándor A női önkifejezés szabadságáért érvel 1974-ben, az Igaz Szóban, az Űrlap kapcsán: "Szeretem Hervay Gizella költőnőként írott verseit jó lenne, mondom, ha nő-mivoltából fakadó érzelmi-érzékenységi többlete mindig ilyen versek megírására sarkallná. Kevésbé szeretem viszont azokat a költeményeit, melyekben asszony-voltának megtagadását (nem meghaladását!) érzem: a férfias tónusokban prezentáltakat."[5] Fábián Sándor idéz is a "férfimód" megírt versekből, amelyeket szerinte "a végtelenül egyszerűről a megmagyarázhatatlanul bonyolultra való ugrás" jellemez, az az ugrás, amely Páskándi és Lászlóffy verseinek sajátja. Nem utánzásról van szó, pontosít Fábián: "A verselési modor egyezését az illető szerzőkkel véletlennek vélem, ösztönösen párhuzamos törekvés eredményének ami engem zavar, az nem is az eredmény (a hasonlóság), hanem éppen a párhuzamos törekvés"[6]. A Visszhang című vers lenne ennek a törekvésnek az egyik példája: "Hova hull a visszhang/ a kútból?// Fejed fölött/ a fekete Nap.// Hajnalodik/ idebenn." A "költőnőként" írott versek a Túl sokat álmodunk, az Apokrif, a Hétfő, kedd, szerda... talán azért tűnhetnek "másnak" Fábián Sándor számára, mert képeikben feltűnnek a tűk, cérnák, terítők, konyharuhák, illetve a viselősség. Vagyis: az anyaság, a nő teste, illetve az asszonyra általában (hagyományosan) jellemző cselekvések, tárgyak ezeknek a jelenléte a versben hordoznák ebben az esetben a nőiséget.
Egy olyan olvasási módról van szó tehát, amelyik azt szűri ki a szövegből, ami a nőre mint ismerős, történelmietlen (mert időtlenül jellemzőnek tartott tárgyaival, cselekvéseivel azonosnak tételezett) identitású személyre jellemző. Ami a legproblematikusabb ezzel az olvasási móddal kapcsolatban, az egyrészt önmagába záródása csak azt találja meg, amit keres, nem érhetik meglepetések , másrészt pedig rejtett vagy (mint Fábián Sándornál) kevésbé rejtett normativitása. "Egy olyan kritika, mely nem veszi figyelembe azt, hogy a nőket a való élet során érő tapasztalatok csak mértékkel formalizálhatóak, továbbá azt sem, hogy ha léteznek is közös tapasztalatok, azok nem elérhetőek magánvaló dolgokként semmi nem biztosítja, hogy ezeket mindenki ugyanúgy élje meg , a tapasztalat tökéletes megragadhatóságának koncepciójához fog eljutni, melynek következménye az autentikusként felismert »női« tapasztalatnak (mint amilyen például a takarítás nyűge) normatívként való szerepeltetése lesz"[7] írja Horváth Györgyi a feminista kritika egyik ágáról, amelynek olvasási stratégiája sok tekintetben emlékeztet a Fábián Sándoréra. Egy bizonyos női pozíciót tételeznek ezek a kritikák, és, ebből következően "a tapasztalatok autentikusként való felismerésével ez a koncepció elzárja magát azok megváltoztatásának lehetőségétől"[8] teszi hozzá Horváth Györgyi. Egyfajta esszencializált nőiség ez tehát, amennyiben összemosódik benne az, ami kulturális, illetve "természeti" meghatározottságú. A kulturális produktum, illetve pozíció természetiként (természetesként) van beállítva, ez az a fajta vizsgálódás, ahol a feminista kritika meglepetésekkel, friss szempontokkal differenciálhatja a kulturális látást.
Hogy mennyiben történeti (mennyiben nem esszencializálható) a tapasztalatok által való meghatározottság, azt talán jól érzékelteti egy 1894-es szöveg, amelyet Ignotus Emma álnéven publikált A Hétben, többéves sorozata részeként[9]. Ez a körülírás ugyancsak a nőiség kulturális (környezettől, tárgyaktól, mindennapi cselekvésektől való) meghatározottsága mellett érvel, lényegében ugyanúgy történelmietlen módon, mint Fábián Sándor. (Kissé azért óvatosabban: "nekünk, burzsoá asszonyoknak" mondja.) A történelmi dimenziót az az olvasói pozíció biztosítja, ahonnan a női sorsot reprezentáló cselekvések, személyek némelyike az 1980-as évekbeli jegyzetapparátus ellenére is őrzi idegenségét: "Ismeri ön a szobapucolót, a szakácsnét, a szobalányt, a franciakisasszonyt, a zongoramestert, a házmestert, a viceházmestert? Ismeri ön a fertályokat, amikor házbért kell fizetni, a nyarat, amikor hurcolkodni kell, s az őszt, amikor be kell ereszteni a padlókat? Ismeri a sarlachot, a difteritiszt, a bárányhimlőt, a rossz iskolai bizonyítványokat, a cuplingert meg a házitanítót? Bizonyára, nagyobbrészt ismeri mindezt. De mellékességeknek ismeri, esetlegességeknek, számba nem jövő kicsiségeknek nos, tudja-e, hogy ez az élet, legalább nekünk, burzsoá asszonyoknak, ez, és nem azok a lelki konvulziók, amiket maga a regényekből ismer."[10] Az a tapasztalat, ahogy az ismerős szavak az ismeretlenekkel keverednek az Emma-szövegben, maga a nőiség, a tapasztalatok esetlegességével együtt. A női pozíció, és maga a femininitás is történeti produktum tehát történetileg változik is. És ahogy történetileg esteleges, ugyanúgy individuálisan is jellemzi az esetlegesség. Persze, talán nem ugyanolyan mértékben. Inkább úgy, ahogy a Levél helyett című Hervay-versben mást és mást jelentenek a szavak az egyes személyeknek: "Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval."
A történeti és az individuális esetlegességek pedig (együttesen még inkább) ellehetetlenítik azt a fajta normativitást, amelyet az egyes nőiség-elemző kritikák képviselnek.
1979-es kritikájában Kartal Zsuzsa túlságosan pontatlannak találná a nőiesférfias jegyek által megfogalmazható jellemzést: "Nőies? A szerelemanyaságösztönösség előítéletének szentháromsága szerint nem. Eszerint férfias? A keménységkegyetlenségtiszta értelem szentháromsága szerint ugyancsak nem."[11] A nőiségre való vonatkoztatás elvéti a megcélzottat Hervay kapcsán, vagy pedig olyasfajta, tagadásra épülő retorikákat hoz létre, mint a Pomogáts Béláé: "a Tőmondatok verseiben nem a lágy érzelmek elomló asszony-lírája van jelen. Hervay Gizella valóban határozott költő (...). Elkerüli az impresszionizmus csábításait, a tájról sem beszél, a természet világának sokértelmű jelenségeiről sincs szava."[12] A tagadások olyasvalamire vonatkoznak, amit maga a tagadás hoz kapcsolatba a Hervay-szövegekkel, hiszen a szövegeken belül legfeljebb az "impresszionizmus" réseiről lehet szó, impresszionizmusról mint hiányról. Amit, ha nem keres az olvasat, még résként sem érzékel.
A Hervay-olvasás teleológiái
Talán elkerülhetetlen, hogy egy költői életművet (amikor életműként olvassák), valamilyen irányban, valamilyen művet viszonyítási pontnak tételezve olvassanak. A Hervay-kritikákat, az életművet végigkövető tanulmányokat olvasva különösen érdekes, ahogy a teleológiák váltják egymást, többnyire egyre későbbi műveket jelölve meg viszonyítási (legtöbbször csúcs-) pontként. Az irodalomtörténetírás egyik általános dilemmája is ez: hogyan áll ellen vagy veti alá magát az értékelés a kronológia tehetetlenségi erejének. A Hervay-életmű esetében magának a költészetnek a meglehetősen radikális változásai, illetve az életmű lezárulása óta megváltozott elvárásrendszerek is bonyolítják az értékelést.
A korai kritikák a túlbeszéltségtől óvták Hervayt, s a folyamat során, ahogy rövidültek, s rövidségükben, szűkszavúságukban egyre "súlyosabbakká" váltak a Hervay-versek, a teleológiát ebben a lecsupaszításban, pontosabbá válásban találták meg. Széles Klára maguknak a kötetcímeknek a rövidülését is e folyamat emblémájának tekinti: "Fogy a szavak száma, s a névadás egyre tárgyilagosabb, szigorúbb lesz. Látszólag egyre megkötöttebb, »hivatalosabb« világ ez. Látszólag a gyengédség, költői képzelet tág birodalmából a rideg, szabott tények felé tart."[13] Az ars poeticaként olvasott Tőmondatokban visszatérő hivatkozási alap ennek a célelvűségnek a megalkotásához; mondhatni: Hervay saját verseinek "erős olvasója", többféle interpretációs hagyomány kiindulópontját is beleírta az alábbi sorokba: "nem a dolgokat nevezték meg a szavak,/ csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt." Ugyanattól a mondattól elindulva az egyes értelmezők hol a Hervay etikum-központú létértelmezéséig jutnak (körülbelül: a költő vállalja az emberit, hiszen beszél, "védi magát"), hol ennek a látásmódnak az illúziótlanságát emelik ki.
A tömörítés párhuzamosan zajlik egy másik, a versek világszerűségét átalakító mozgással. Cs. Gyímesi Éva az Űrlap kapcsán a kritikus önmagára, illetve szövegre való utaltságáról beszél: "Régebbi köteteit olvasva sohasem éreztem magam ennyire a teljes szövegre-utaltság felelősséggel terhelő helyzetében, olyan szituációban, amely a merészebb kritikust könnyen csábítja intuitív találgatásra, vagy ha kevésbé merész a szöveg teljes és főleg érzelmes megkerülésére. (...) Itt minden kép kettős tükör, egyik lapja a külvilág, másik a költő belső világa: a szavak mondhatni átlátszatlanok."[14] Másfajta referencialitást tulajdonít tehát az értelmező az Űrlap verseinek, áttételesebbé, burkoltabbá tett referencialitást. A recepció sajátos perspektíva-módosulása a későbbiekben, ahogy majd (a kései kötetek hatására) az Űrlap-ig vezetődik vissza a szociális érdeklődés, illetve a dokumentáltság igénye. Nem alaptalanul egyébként; az Űrlap sajátos megoldása, ahogy mottókba csempészi a dokumentumokat és áldokumentumokat (ilyenként olvasható például a Fiókok c. vers mottója: "A Hétköznapi fasizmus c. film elé", amelyet alighanem a cenzúra megkerülése miatt kellett beírni). Maguk a versszövegek azonban valóban "átlátszatlanok", önreferencialitás felé hajlók. Az Űrlap verseinek újraközlésekor, A mondat folytatásá-ban el is maradnak a mottók.
A következő, "megérkezés"-ként értékelhető csomópont a Hervay-recepcióban az 1978-as év, amikor egyszerre jelenik meg Romániában a Zuhanások, Budapesten pedig (a Zuhanások-at is magába foglaló) válogatott verseskötet, majd, még mindig 1978-as évszámmal, a Kettészelt madár című rekviem. A széleskörű kritikai fogadtatásban részesülő válogatott kötetet egybehangzóan az addigi pálya értékeinek összegzéseként olvassák, nem magának a "fejlődésnek" az összegzéseként. (A kötet "elsősorban nem a pálya, hanem a költői világkép tükre" mondja Berta Erzsébet[15].) Ezt az olvasatot megerősíti a kötet új, időrendtől független ciklusokba rendező szerkesztésmódja.
Az elemzések továbbírják az addigi teleológiát, az újdonságként beválogatott Zuhanások-at és az Itt című versciklust kiteljesedésként, vagy óvatosabban, a kifejezésforma megújítására tett kísérletként olvassák. Bertha Zoltán A hetvenes évek romániai magyar irodalmá-ban ezt írja: "A hetvenes évek kétségtelenül legjelentősebb teljesítménye Hervay lírájában a Zuhanások című oratorikus, nagy vers."[16] Szakolczay Lajos a válogatott kötetre épített áttekintésében megállapítja: "Ha a válogatott kötetet vizsgáljuk, akkor három jól észrevehető szakasz különböztethető meg (a pályakezdésről most nem beszélünk): az első az Űrlap című kötettel zárul, idevéve az azt megelőző könyvek sikeresebb (vállalható) verseit. Ekkor alakult ki a már értékeket is fölmutató sajátságos líra: tehát a következőknek ez lesz az alapja. A közbülső rész egy lázas ciklus, az Itt cím nélküli verseit foglalja magába. Az oratorikus Zuhanások és a legfrissebb Hervay-kötet, a volt férjet és gyermeket sirató Kettészelt madár vezet a mába, nyitva hagyva a költői fejlődés lehetőségét és útját."[17] Hervay a szerkesztés által ismét "erős olvasóként" lép fel; a Zuhanások (amelyet 1974-ben közölt először a Korunk) a válogatott kötet végére, az Itt után helyeződik el. Ez erősítheti fel Szakolczay számára az összefüggést a Zuhanások és a Kettészelt madár között; azok az elemzések, amelyek a későbbi kötetek felől olvassák a Hervay-lírát, inkább a Zuhanások utáni felbomlást hangsúlyozzák, tehát az Itt-et, a szétesőbb, későbbi kompozíciót tekintik/tekintenék a "költői fejlődés" következő láncszemének. Berta Erzsébet viszont a Zuhanások és az Itt ismeretében is az Űrlap verseit tartja az életmű csúcsának: "Ebben a válogatásban mégsem ezek [ti. a nagyobb, de mozaikszerűbb kompozíciók] a legjobb alkotások, hanem azok, melyek az ún. objektív líra kifejezésmódjában formálódtak: az Elsüllyedt föld, a De profundis, az Átalvető s részben a Rekviem."[18]
Az 1978-as év nemcsak a válogatott, összegző kötet miatt "megérkezés", nyugvópontra jutás, hanem a magyarországi recepcióba való belépés is. Korábban a romániai fórumokon kívül csak azok a kritikusok írtak a Hervay-kötetekről, akiknek az érdeklődése erőteljesen Erdély-vonatkozású volt (Szakolczay Lajos, Széles Klára, Pomogáts Béla), az 1978-as kötetekkel kezdődően azonban új nevek is feltűnnek: Berta Erzsébet, Kartal Zsuzsa, Ágh István, Monostori Imre, később Sándor György, Csordás Gábor, Olasz Sándor is. Kartal Zsuzsa tételesen is felveti a problémát: "Későn kezdtünk ismerkedni Hervay Gizella nevével és verseivel. Mikor drámaian szaggatott és festőien lírai szabad versei feltünedeztek a lapokban, folyóiratokban, még azt hihettük, hogy valamely fiatal vagy legalábbis induló költővel van dolgunk."[19] Ezt a benyomást csak erősítik az olyasfajta, alighanem szerkesztési szempontokból is következő csoportosítások, mint a Pomogáts Béláé 1969-ből, amikor Három fiatal erdélyi költő címmel ír recenziót Király László, Farkas Árpád és Hervay egy-egy könyvéről (Hervay ekkor harmincöt éves és a harmadik köteténél tart.) Ezzel a megérkezéssel együtt ugyanakkor Hervay kénytelen kilépni az erdélyi recepcióból, Borcsa János 1979-es elemzése után már nem jelennek meg róla kritikák a romániai lapokban.
Az életmű folytatódása, majd lezárulása dilemmák elé állítja a recepciót. Azok a kritikusok, akik inkább tematikus érdekeltségekkel közelednek a Hervay-lírához, hajlamosak felértékelni a kései köteteket, a személyes gyász egyetemessé tágulását emlegetve, a "közép-európai sors" víziószerű megjelenítését értékelve.
Szakolczay Lajos 1984-ben, a posztumusz Hervay-könyvről írva így rajzolja fel a Hervay-kötetek genealógiáját: "Hervay Gizella negyedik verseskönyvében, az Űrlap-ban vált igazán költővé. Alig több mint egy évtized adatott meg neki, hogy líráját tovább mélyítse, s rátaláljon arra a látásmódra, melynek kristályosabb változatában az egyén szenvedéstörténetét át- meg átfonja a közép-európaiság mint létforma. A posztumusz könyvet megelőző kötetei (...) egy-egy lépcsőfok ehhez a kiteljesedéshez. S most már világosan látni: a Lódenkabát Keleteurópa szegén című verseskönyv az a magaslat, mely összegezvén a pálya értékeit legpőrébbnek, s paradoxon: ezáltal leggazdagabbnak mutatja a személyiséget."[20] A teleológia tehát ebből a nézőpontból gyakorlatilag megfelel a Hervay-kötetek kronológiájának, a csúcspontot a kései kötetek jelentik. Csordás Gábor óvatosabb, az 1980-as kötetről írva várakozó álláspontra helyezkedik: "Új kötete, a Száműzött szivárvány különösen igényli a kritika, az olvasók figyelmét, lévén eldöntetlen, befejezetlen, és mint utóbb kiderülhet fordulópontot jelző."[21] A fordulópontot a hagyományosabb, formaproblémákat mellőző "kísérleti költészet" jelenthetné a modernizálási próbálkozások után. Kérdés, hogy a posztumusz kötet "eldöntött", "befejezett" könyvnek, a fordulat beteljesítőjének számít-e ebből a nézőpontból.
Sándor György a majdnem teljes életművet áttekintve érdekes következtetésre jut: "A költemény [ti. a Zuhanások] a módosult szemléleti alappal és a szerkezetével a Hervay-líra egy újfajta változatának az első darabja, de magánéletének tragédiái az életmű korábbi tendenciáit erősítik, s a Zuhanásokkal kezdett útnak nincs folytatása."[22] Ez a kijelentés mintegy kiemeli a Zuhanásokat a kronológiából, hozzárendelhetőnek gondol egy tétova teleológiát is, a tanulmány befejező része azonban tompítja ennek az olvasatnak az erősségét, alávetve magát a kronológiának: "Hervay Gizella költészete a kezdetektől az immár végső elhallgatásig egyenes úton haladt. (...) Mindvégig jelentős költészete az utolsó években egyre magasabbra ívelt, líránk élvonalába emelkedett. A hirtelen halál ezt az egynemű, önmaga szigorú logikája szerint fejlődő életművet zárta le."[23] A nekrológok, az életmű egészét átfogó pályaképek, valamint a Hervay-recepció legsajátosabb megnyilvánulása, Gülch Csaba Hervay-monodrámája többnyire a kései Hervayt tekintik jellegzetesnek, s ezzel együtt értékesnek: a veszteségektől sújtott, "széttöredező" Hervayt.
A recepciótörténet azonban talán szorosabb összefüggésben van magának az irodalomnak a történetével, mint azzal az esetlegességgel, hogy egy bizonyos szerző műveiről jelennek-e meg vagy sem kritikák, tanulmányok. Pontosabban: maga a mindenkori kortárs irodalom is ráirányíthatja, ráirányítja a figyelmet a múlt irodalmának egy bizonyos részére, megteremti a saját hagyományát, a recepció pedig többnyire követi ezt a mozdulatot. "A kánon mondja Harold Bloom olyan szövegek gyűjteményévé vált, amelyek állandó harcban állnak a túlélésért, bárhogy is gondoljuk el kiválasztásukat: mint amit társadalmi csoportok, oktatási intézmények, domináns kritikai irányzatok végeznek el, vagy, ahogy én gondolom, újabbkori szerzők, akik egyes elődök választottjainak érzik magukat."[24] Az újonnan megjelenő művek visszahatnak a hagyományra, amely lehetővé tette létrejöttüket, dialógusba lépnek vele, és értékelik is bizonyos értelemben aszerint, hogy mely aspektusát írják tovább. Az a lírafordulat, amelyet az irodalomtörténet egyfajta "új érzékenység" és a nyelvhez való újfajta viszonyulás megjelenésével jellemez, újra áthelyezheti a Hervay-költészet hangsúlyait. Ennek a költészetnek a nézőpontjából ha megkockáztatható egy ilyesfajta nézőpont-foglalás újra a Tőmondatok és az Űrlap című kötetekre terelődik a figyelem, a kimondhatóságot problémaként felvető kötetekre, illetve arra a megtalált nyelvre és látásmódra, amely magánhasználatra lehetővé és értelmessé teszi a kimondást.
A Hervay-kánon magját tehát ebből a nézőpontból nem lenne túl nagy tévedés újra a szerző által válogatott kötettel azonosítani. Az ennek alapján kialakított képet azonban hangsúlyaiban átalakítják az olyan kimaradt versek, mint a Szakolczay által is hiányolt Lila tapétán a néni, valamint a kötetekbe fel nem vett versek közül például a Rend, a Kapu, Nap, Asszonyok, vagy Az idő körei. Ezekben a versekben Hervay kevesebbet bíz a "súlyos szavakra"; nyelvteremtése nem annyira a szavak "megtalálására" korlátozódik, kiterjed a közöttük létrehozott, létrehozandó összefüggésekre is: "Marad hát az illúzió, hogy a cserép a polcon áll. Valójában semmi közük egymáshoz. De marad az illúzió, hogy egymáshoz tartoznak egy nyelvtani szerkezetben." (Rend)
[2] l. Kartal Zsuzsa: Hervay Gizella: A mondat folytatása. Kritika 1979/3. 30.
[3] Szakolczay Lajos: Hervay Gizella lírája. Tiszatáj 1980/6.
[4] Szakolczay Lajos, i.m. 56.
[5] Fábián Sándor: A női önkifejezés szabadságáért. Igaz Szó 1974/6. 759., kiemelések F.S.-tól.
[6] Fábián Sándor, i.m. 760.
[7] Horváth Györgyi: Tapasztalás, hitelesség, referencialitás. A Psychét és a Csokonai Lilit ért kritikákról. Literatura 1998/4. 423.
[8] uo.
[9] Az Emma-levelek 1893 és 1906 között jelentek meg Kiss József lapjában, A Hétben. Kardos Tibor 1985-ben Egy nőimitátor a nőemancipációért alcímmel tett közzé egy válogatást a levelekből, amelyek a folyamatos véleménynyilvánítás mellett egy fiktív női önéletrajzot írnak meg, ahogy később Weöres Sándor, Esterházy Péter vagy Parti Nagy Lajos női alteregói is.
[10] Levél az unalomról. 48. in: Ignotus: Emma asszony levelei. Budapest, Magvető, 1985.
[11] Kartal Zsuzsa, i.m. 30.
[12] Pomogáts Béla: Három fiatal erdélyi költő. Napjaink 1969/9.
[13] Széles Klára: Versbeszéd tőmondatokban. 33. in: uő: SzegedKolozsvár 19551992. Pesti Szalon, Bp., 1993.
[14] Cs. Gyímesi Éva: "Késélen lépkedő nyugalom". Korunk 1974/7. 872.
[15] Berta Erzsébet: Hervay Gizella: A mondat folytatása. Alföld 1979/3. 79.
[16] i.m. 86.o.
[17] Szakolczay Lajos: Hervay Gizella lírája. Tiszatáj 1980/6. 57.
[18] Berta Erzsébet, i.m. 82.
[19] Kartal Zsuzsa: Hervay Gizella: A mondat folytatása. Kritika 1979/3. 30.
[20] Szakolczay Lajos: Harmadik honfoglalás. 142. in: uő: Ötágú síp. Magvető, Bp., 1989.
[21] Csordás Gábor: Hervay Gizella: Száműzött szivárvány. Jelenkor 1981/10. 952.
[22] Sándor György: "Növekszem felnőtt halálra". Forrás 1983/6. 74.
[23] i.m. 76.
[24] Harold Bloom: Canonul occidental. Univers, Bucuresti, 1998. 20. (saját fordításom, BIJ)