„A Duna gombostű ha volna”

József Attila humoráról

Az irónia jelzései

„Marhaság” — írta József Attila egyik, szürrealista képiségű francia nyelvű verse, a Petite Jeanette végére. A nyelv parodisztikus működéséről van itt szó, lehetne tárgyszerűbbre fordítani a József Attila-megjegyzést. A marhaság az, amikor egy másfajta kommunikációs helyzet jön létre, eltérés az alapértelmezett, „komoly verset olvasó” helyzettől. A marhaság kétségkívül bele van írva a szövegbe, bizonyos jelek felhívják rá a figyelmet, de az egyértelmű jelzés mégis szövegen kívüli: ez fogja a legradikálisabban meghatározni az olvasást. Freudi terminusokkal: innentől nem naiv komikum tehát, hanem vicc;[1] a kommentár jelzi, hogy a játék, vagyis a „komolyság” poétikai kódjától való eltérés szándékos. A befogadás „adekvátsága” sokszor nem a szövegben rejlő elemek felismerésén múlik, hanem a szövegre való ráhangolódáson is, amelyet igen gyakran kontextuális vagy paratextuális elemek (címek, jegyzetek, kommentárok stb.) alakítanak ki.

Ez a probléma nagyjából a századelő modernségének költészete és az avantgárd határvidékén válik igazán összetetté, innentől kezdve többszörösen átrétegzi és újraalakítja a versszövegek olvasatlehetőségeit. Ekkortól ugyanis megsokszorozódnak az önreflexió alakzatai a művészetekben, és bonyolultabbá válik az a viszonyrendszer, amelyet Baudelaire 1855-ben is észlelt már: „A komikum indítéka sohasem a tárgyban van, amelyet kinevetünk, hanem mindig a nevetőben.”[2] Ha ezt szöveg és olvasó viszonyára fordítjuk le, akkor nem érthetjük másképpen, mint a befogadói reakció hangsúlyozásaképpen. Igen ám, csakhogy az irónia alakzata, amely a huszadik század első felétől kezdődően egyre inkább jelen van a művészetekben, az olvasó közbeiktatásával legalább négyfélévé teszi e szövegek befogadását, aszerint, hogy ironikus (szándékú) szöveget, illetve iróniátlan szöveget a befogadó ironikusan illetve irónia nélkül olvas-e. A modernség és nyomában a posztmodernség irodalmának játéka abban érhető tetten, hogy olykor konkrét jelzések kísérik az ironikus(an is olvasható) szövegeket, máskor meg, hasonló poétikával építkező szövegek esetében nincs jelzés. Olykor létrejön a „marhaság” kommunikációs helyzete, olykor nem, azonos vagy egymáshoz igencsak hasonló szövegek esetében sem. Valahogy úgy, ahogy Joachim Ringelnatz egyik jellegzetes versében mintegy felfüggesztődik a történet, a felkeltett elvárás nem teljesedik be: „Volt egyszer egy bumeráng, / kissé karcsú és nyulánk. / A bumeráng elrepült, / vissza többé nem került. / De még órák hosszát várt a / közönség a bumerángra.”[3] (Bumeráng. Majtényi Erik fordítása) Az irónia mozgása a mondásé és a (rejtett) visszavonásé. A versbeli bumeráng viszont éppen azáltal más, mint a többi, mert a mindenki által várt visszatérés nem következik be. Mintegy utólag, a vers vége felől lehet felfigyelni a vershős-bumeráng „kivételes” jellegére („kissé karcsú és nyulánk”), mikorra már funkcionális működése csődöt mondott.

A modernség irodalmának rétegzettségét a nevetés szempontjából csupán a freudi kategorizációból kiindulva is jelezni lehetne. Ő ugyanis nemcsak a naiv komikumot különíti el a vicctől, hanem a vicc különböző alfajait is megpróbálja felvázolni. A naiv komikum megnyilvánulása az irodalomban — ezt talán nem kell bővebben fejtegetni — a dilettantizmus volna, ahol egyszerűen nem működik a „gátlásoknak” az a rendszere, amit Freud a kritikus és önkritikus viszonyulások fontos összetevőjeként vizsgál.

Egy másik különbségtevés, amelyet Freud alkalmaz, a tréfa és a vicc közötti differencia felvázolása — itt talán a „tartósság”, „lényegszerűség” az a kiindulópont, ameddig vissza lehet vezetni az összehasonlítást: „A tréfának még elsősorban csak az a célja, hogy élvezetet okozzon, ám beéri azzal, ha az, amit mond nem merőben értelmetlen vagy tartalmatlan. Viszont ha az, amit mond önmagában is tartalmas és értékes, a tréfa átalakul viccé.”[4] Analogikusan itt alighanem a pusztán szórakoztató műveket lehetne elkülöníteni a valamilyen értelemben téttel bíró humoros irodalomtól. (Azt, hogy mitől és hogyan bír téttel az irodalom, illetve a humor maga, nyilván árnyalni kellene, itt most nem teszem.)[5] Az irodalmi kánonok alakulása arra figyelmeztet, hogy ezt a különbségtevést a köztudat ritkán teszi meg — az irodalom életében a nevetést általában a pillanatnyisághoz köti.

Külön, lábjegyzetben tesz említést Freud az abszurd vicc kategóriájáról, amely József Attila kapcsán is fontos lehet a továbbiakban. A két szóba hozott példa voltaképpen aleset csupán, mégis releváns, idézzük fel őket: „A vacsoraasztalnál halat szolgálnak fel, s az egyik vendég kezét kétszer is majonézbe mártja, majd végigsimít a haján. Amikor asztalszomszédja csodálkozva néz rá, úgy tűnik, észbe kap, mit tett és így mentegetőzik: »Bocsánat, azt hittem, hogy parajszósz.«” A másik példa: „»Az élet olyan, akár egy lánchíd« — szól az egyik. »Hogyhogy?« — kérdi a másik. »Honnan tudjam?« — hangzik a válasz.”[6] Mindkét eset a kommunikációs helyzet kifordítását, a kommunikációra való reflexiót rejti magában: az első eset a kommunikatív csodálkozás félreértése vagy inkább el-értése kapcsán, a második pedig az érvelő beszéd konvenciói közül való hirtelen kilépés miatt. Az abszurditás, amelyet a kiinduló gesztusok, mondatok hordoznak, a rákérdezés után sem oldódik fel. Ezek a kis történetek, mondja Freud, „annak köszönhetik hatásukat, hogy viccként keltik fel várakozásunkat és arra késztetnek, hogy megpróbálunk valami rejtett értelmet keresni az értelmetlenség mögött. Az értelmet azonban nem leljük: csak az értelmetlenséget. A látszat azonban egy pillanatra felszabadítja bennünk az értelmetlenség keltette örömérzetet”.[7] Ez a kommunikációs helyzetet kibillentő szöveg a századelő irodalmának azokra az abszurd alkotásaira emlékeztet, amelyek magát a „normális” kommunikációt láttatják problematikusnak — olykor talán lehetetlennek is. Morgenstern vagy Ringelnatz korabeli szövegei a versszövegek befogadásának prediszpozícióját játékba hozzák ugyan, de gyakran kielégítetlenül hagyják az elvárást. Kritika alá vonják az irodalmi közléseket, azok konvencionalitását, ugyanakkor hasonló kódrendszert használva/imitálva voltaképpen ellenirodalomként működnek. De nemcsak kimondottan az irodalmi kommunikációt illetheti a kritika: gyakran inkább az irodalmi intézményrendszer, az irodalom terjesztése, használata válik az abszurd tréfák vagy viccek célpontjává. Christian Morgenstern például megteremti saját nonszensz költészetének kommentátorát is Jeremias Mueller tanügyi tanácsos személyében. A derék tanügyi tanácsos főleg morális és szimbolikus jelentések után kutat a versekben — és így explicitté válik egy bizonyos olvasói réteg elvárásrendszere, karikírozott módon. „Egy térd bolyong a föld szinén, / egy térd az, semmi több. / Nem is farúd! Nem is szirén! / Egy térd az, semmi több. // Egyszer csatán egy férfiút / lőttek agyon s agyon. / Sértetlen csak a térd maradt — / óvta az Ég nagyon.” — hangzik a Morgenstern-vers (A térd), a Mueller-kommentár pedig felveti: „Bizonyos mértékig a jó elvének önmaga utáni fáradhatatlan kutatását jelképezi, miután a gonosz elve kis híján megsemmisítette”, utóbb pedig a kanti tanok elleni támadásként olvassa a verset. Másutt, Az éjféli egér című vershez lakonikus kommentárt fűz: „Az éjféli egér az erkölcsi világrend.”[8] Az intézményi kontextus kritikáját radikalizálja aztán az avantgárd irodalom és művészet, amely éppen ebben a kontextusban látja a művészet lényegiségéhez való hozzáférés alapvető gátját.[9]

Ennyiből is látható, hogy az önreflexió és az irónia rétegei több értelemben és több módon is átjárják a korabeli irodalmat. Aszerint, hogy ez az irónia milyen kontextusokat teremt magának (például szürrealista jellegűként, nonszensz jellegűként vagy egyszerűen jelöletlenül kínálja magát), más-más befogadói attitűdökre is számíthat. Ebből a szempontból — jelzésként, mintegy használati utasításként — érdekes lehet például az a látványos komolyság, már-már akadémikus jelleg, amellyel a szürrealizmus folyóirata, a La Révolution Surréaliste bizonyos értelemben elkülöníti önmagát a futurizmus vagy a dada vizuális kísérletezéseitől.[10]

A további vizsgálódásaim elsősorban József Attila 1928-as verstermésére vonatkoznak, amely a Medáliák vagy a Németh Andor című költemény miatt sokszor került már az érdeklődés középpontjába. Ezúttal az érdekel, ahogyan különböző kontextusokban hasonló nyelvi megoldások más-másképpen működnek.

„Egy kis fintorral és oldalmozdulattal”

Németh Andor számos apróságot, emléket őrzött József Attiláról: mondatokat, gesztusokat is. Az alábbi, gondolatmenetünk szempontjából fontos epizód például 1932-ből való: „Mindig hozott egy-két új verset, és azokat persze hosszan megtárgyaltuk. (...) Emlékszem, mennyire élvezte a saját versét, A kanászt, milyen büszke volt erre az ötletére: »orrukban csak magyar mód — és mutatta az ujjával, hogy ez vicc, hogy magyar mód — csillog egy kis aranydrót«. Megvallom, én is beledolgoztam a versébe, és tőlem való ez a kis vicc: »fővárosi grófkisasszony«.”[11] Ezeknek az ujjmozdulatoknak a nyelvi analógiáit volna igazán érdekes megtalálni a továbbiakban — ez az, ami viszont gyakran nehézségekbe ütközik. A kanász című vers esetében talán kevésbé: itt meglehetősen egyértelmű a tréfa: „Az én falkám olyan falka, / ondolálva van a farka. / Orrukban csak magyar mód / csillog egy kis aranydrót. // Van egy pösze kis malacom, / fővárosi grófkisasszony. / Sóhajtott is egy ízbe, / nézi magát a vízbe.” (Az ujjmozdulatot bizonyos értelemben helyettesítő komikus kontextus sajátos esete, amikor utólag jön létre: a verset legutóbb például Kovács András Ferenc idézte a Porcus Hermeticum című limerik-kötet előszavában.)[12]

Az 1928-as/1929-es időszakot, a Márta-verseket, illetve a Medáliákat tekinti úgy Szabolcsi Miklós József Attila-monográfiája, mint amelyet leghangsúlyosabban határoz meg a groteszk szemléletmód, illetve a játék a nézőponttal, szerkezettel: „A groteszk ábrázolás a nevetséges, furcsa, különleges kiemelését a mértéktelen kicsinyítés vagy a parttalan túlzás eszközeivel, részletek kinagyításával, túlburjánoztatásával, a látszólagosan fegyelmezett formában alapvető formátlanság bezsúfolásával végzi el. A húszas évek második felének József Attilája pedig éppen a világot és benne saját helyzetét látta sokszor értelmetlenül nevetségesnek, önmagát olykor groteszk helyzetekben lévőnek. Ezért is kerül ekkor költészetébe a groteszk formálás sok eszköze: a kicsinyítések és nagyítások, megszokott antropomorfizálásainak szinte végletekig vitelével komikus hatások keltése, a nyelvben rejlő humoros-játékos lehetőségeknek a kiaknázása (gyakran megbotránkoztató céllal). (...) Nem utolsósorban a francia szürrealizmus groteszk iránti hajlama erősíthette meg az övét; a Márta-szerelem hónapjaiban az ő társaságában ehhez járult még »Ringelnatz Morgenstern« is, ahogy egyik levelében játszik nevükkel.”[13] A groteszk szemléletmód vonzódik a nyitott struktúrák, a nyitott, kitüremkedő, változásban lévő testek felé, és ez bizonyos értelemben magukra a versszövegekre, azok nyitottságára is vonatkozik. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy a tág értelemben vett modernség költészete (és ezen belül különösen az avantgárd) mennyire gyakran él a groteszk hatáslehetőségeivel.[14] Elsősorban a Medáliák mutatják modellértékűen azt, ahogy a (nép)dalszerűség, a groteszk és a sűrített képiség megférnek egymással ennek az időszaknak a József Attila-verseiben. A sorozat darabjaiban mintegy kiegyenlítődnek azok az energiák, amelyek látszólag különböző irányokba mozdítanák ki a verseket. E versek poétikájához alább még visszatérek, érdekes lehet azonban felidézni itt még két olyan kortársi beszámolót, amelyek épp e szintetikus beszédmód problematikusságáról számolnak be azáltal, hogy különböző, egymásnak ellentmondó (ugyanakkor a fentebbi ujjmozdulathoz hasonló) József Attila-gesztusokat fűznek össze történetté.

Vágó Márta például a Joachim Ringelnatz szövegeivel való közös találkozásokról beszél emlékiratának egyik helyén: „A mi táskánk oldalzsebéből kiesett egy kötet Ringelnatz: a Kuttel Daddeldu, Heidelbergből hoztam magammal, és mindjárt lekuporodtunk Attilával a fűbe, hogy felolvassunk belőle. Mannheim Károly előző nyáron mindenkit azzal ölt Heidelbergben, hogy különb szociológia és filozófia van benne, mint Jaspers egész művében (aki az ottani egyetem egzisztencialistája és koronázatlan királya volt akkoriban).” Az emlékirat még arról is beszámol ennek kapcsán, ahogy a társaság egyik hölgytagja komolyan megbotránkozik a „pimasz, groteszk” verseken.[15] Csupán ezekből a megjegyzésekből is kiolvasható a groteszk „közönségre utaltsága” — a lehetséges befogadási módok eltérő volta a játék, a komolyság („különb szociológia és filozófia...” stb., mondja egy olyan figura, akitől lehetetlen elválasztani a későbbi tudományszociológiai, ideológiakritikai munkásságot), illetve a megbotránkozás regiszterei között. Két 1928-as, Vágó Mártának írott rögtönzésben visszatér majd a Ringelnatz és Morgenstern neve és poétikája (Ringelnatz Morgenstern avagy a szellem diadala napjainkban, Népdalok ŕ la Ringelnatz Morgenstern). Lássuk azonban azt is, milyen modalitást, milyen „ujjmozdulatot” illeszt József Attila ezekhez a versekhez! A Vágó Márta-történet így folytatódik: „Estefelé, hazamenet a bécsi országúton gyalogoltunk befelé. Elmaradtunk Attilával a többiek mögött, csöndesen poroszkáltunk az úton, szembe az alkonyodó éggel, jobbra-balra szagos mezőkkel, megint Ringelnatzra és Morgensternre került a sor. Kiderült, hogy Attila közben folyton ezen a műfajon törte a fejét. — Nekem ez nagyon fekszik tulajdonképpen — mondta élesedő hangján. — Értsd meg, nagyon könnyen menne... tiszta költészet ironikussá torzítva, miért ne? Írtam is már ilyesfélét. — Vállát vonogatta megint, hökkentgetett. — A tiszta költészetet szeretem legjobban, és a groteszk nekem nagyon fekszik — ezt mindjárt illusztrálta is egy kis fintorral és oldalmozdulattal, karral és csípőből is ellökve magát, fölnevetett. Aztán megint nagyon elkomolyodott: — De nem tehetem, érted? Nem tehetem — ismételte most már egy kis pátosszal és nagyon nyomatékosan. — A költőnek mégis más a feladata: a tiszta, szép alkotáson kívül: oktatni!... Az emberekhez kell szólnom, úgy, hogy megértsenek...”[16] A regiszterváltások itt élesen elkülönülnek egymástól, a történet elbeszélője érzékenyen rögzíti még a mozdulatokat, hangszínmódosulásokat is. Amikor Vágó Márta és József Attila már csak levelekben érintkezhetnek egymással, bizonyára ennek a beszélgetésnek az emléke bukkan fel a két említett, 1928. szeptember 30-án írt „Ringelnatz Morgenstern” rögtönzés mögött. Sőt, még a játék/komolyság váltások is megismétlődnek, írásban is, egyértelműsítve, hogy József Attila nem csupán költészetében vagy egyéb szépirodalmi szövegeiben önreflexív, hanem leveleiben is. Vagy hogy — Szabolcsi Miklós sejtését igazolva[17] — a Márta-leveleket is életműve szerves részének tekintette.[18]

Hogy mit jelenthet a beszélgetésben a „tiszta költészet” ideálja, amelyet ironikussá lehetne torzítani, azt talán Németh Andor mintegy tíz évvel későbbi írásából deríthetjük ki legsűrítettebb formában: „Ezekben az években nagyjából már lezajlott a költői konvenciók háború utáni revíziója, az aktivisták és a szürrealisták kidolgozták — néha egészen a képtelenségig — elméletüket. A számtalan költői iskola egy tételben egyezett meg: a költészet a szellem öncélú funkciója, ellentéte a közlésnek. Ezt a tételt József Attila is magáévá tette. Mint az egész költői front Valérytől Tristan Tzaráig, ő is ki akarta küszöbölni verseiből a rezonírozó elemeket, a melldöngető szószátyárkodást, a giccses érzelgősséget s általában mindazt, amit a filiszter a régi értelemben vett költészet kifejező eszközeinek vélt: A közlés technikája a kifejtés, hirdettük, a költészeté a kifejezés. Valamennyiünk ideálja a komprimált vers volt, amelyben nem a költői van felhígítva, feloldva, hanem melynek az élvezőben kell feloldódnia. Mert minden eleme tiszta poézis, még a betűk rendje és egymásutánja is. Visszatekintve úgy látom, ezt az eszményt egyedül József Attila tudta közülünk majdnem hiánytalanul megvalósítani. Később költői működésében tágított az elméleten, visszahelyezte jogaiba a logikát és a retorikát, de a technikáján nem változtatott. Ami másnál közlés, nála kifejezés maradt.”[19] Ennek a Németh Andor-értelmezésnek a centrumában éppen a vizsgált korszakban, 1927 és 1929 között írt József Attila-versek állnak.

Lehetne gyarapítani még az olyan életrajzi epizódok számát, ahol a versekhez fűződő történet a játék modalitását rendeli a szöveghez. Csakhogy a József Attila-életműben szép számmal akadnak olyan versek, ahol hiába a jelzés, a kis fintor és oldalmozdulat, az ambivalencia csak még erőteljesebb — ezek közé sorolnám a Kerek asztal című szöveget is, amely egy Benedek Marcellel (Vágó Márta kegyeiért) folytatott „szonettpárbaj” során íródott. Groteszk képekkel találkozhatni a szövegben, kétségtelenül, de mintha túl erős volna a versben a vágy ahhoz, hogy teljesen relativizálni lehetne, pontosabban: mintha inkább az a fajta „fekete” humor nyilatkozna meg, amely az üresség tapasztalatát (is) hordozza:[20] „Óh kerek világ kerek asztala, / éhesen ültem én melletted mindig. / Terülj most nékem, kezemből behinti / szürkeséged rózsák zuhataga. // Terülj most nékem. Ült-e valaha / eléd bosszús istent rendelő vendég? / És könyökölt-e így? Tudod-e nemrég / szivem vérfoltos abroszod vala. // És teritettem rajta mindeneknek, / faló farkasnak, öklendő ölebnek / s most itt révedek rajtad éhesen. // Mondd, megdicsérnél-e, ha szólni tudnál? / Vagy lábaiddal tőlem messze futnál, / hogy ne boruljak asztalomra sem?” A „szonettversenyt” ugyan Benedek Marcell „nyeri”,[21] de az a groteszk tárgyiasítás, amely révén a szív vérfoltos abrosszá változik, a világ pedig (és egy lehetséges olvasatban talán Vágó Márta is) menekülő asztallá, épp azt a képszerkezetet eredményezi, amelyik ebben az időszakban oly gyakori a József Attila-költészetben.

„A fókának ha volna szárnya”

„Fa leszek, ha fának vagy virága” — hangzik a közismert Petőfi-sor. Ez az analógiás struktúra népdalokból is ismerős lehet, de a huszadik század elejére az önreflexió alakzata ezt a struktúrát is eléri, abban az értelemben, hogy számos modernség-korabeli szöveg felfedi a saját működését: azt, hogy az analógiák nem annyira „eleve adottak”, sokkal inkább konstrukciók eredményei. A népdalok többnyire bizonyos konvenciók között tartották az analogikus szerkezeteket: a természet például épp olyan, mint a szerelmes lelke — vagy más esetekben épp ellentétes a viszony.

A modernségben az analógiák sokkal szabadabban, kötetlenebbül alakulnak. Ez az avantgárd szabadversekre is jellemző természetesen, ezekhez képest azonban valami más is történik József Attila Népdalok ŕ la Ringelnatz Morgenstern című szövegében: megidéződik a népi elő-szöveg (vagy akár jónéhány Petőfi-vers is — hiszen más Petőfi-versek is hasonlóan építkeznek, például a Lennék én folyóvíz... kezdetű), ehhez képest a József Attila-vers parodisztikusan működik. A Petőfi-szöveg ugyanis „megfejti”, feloldja az analógiát, az alábbi szöveg viszont meghagyja a törést a hasonló és a hasonlított között — valahogy úgy, ahogy a Freud idézte példában („Az élet olyan, akár egy lánchíd.”). E törés révén maradhat igazából a vers az abszurd terepén belül: „A fókának ha volna szárnya, / Ej-haj levegő-égben járna, / Bizony. // Gonosz nadrág! Ha esze volna, / Ej-haj a gatyára gondolna, / Bizony. // A Duna gombostű ha volna / Ej-haj, gomblyukam mögött folyna, / Bizony. // S ha én fejem teteje volnék / Ej-haj, ily okosan dalolnék, / Bizony.” A versnek — ahogy a Ringelnatz- és Morgenstern-daloknak is — fontos összetevője a zeneiség, amely egyrészt tehát az architextuális réteggel, a népdal-előképpel teremt kapcsolatot, másrészt pedig ellensúlyozza az abszurditást, „elzsongítva” a befogadó érzékeit.

Alapszerkezetét tekintve a másik „Ringelnatz Morgenstern”-rögtönzés is ugyanígy működik, csupán a zeneiség visszafogottabb: „Az ágy mellett két éjjeli / Szekrény áll cipővel teli, / Két-két pár lábbeli / Jutna / Mindegyiknek, ha járni tudna. // Ha két bús kenguru bemegy / S a balsó szekrényre az egy- / Ik árnyával elegy / Mászik, / Akkor magosabb, mint a másik.” (Ringelnatz Morgenstern, avagy a szellem diadala napjainkban). A különbség talán az, hogy itt hangsúlyosabb a hipotetikus, történetszerű jelleg, a „mi történne, ha” felvetés ereje: a másik szöveg konstruált analógiái statikusabbak, helyzetszerűbbek. Másfelől az ellenirodalmi jelleg is inkább jelen van — a költészet konvencionalitásának globális paródiája — a szeszélyes szóelválasztások, illetve sortörések révén. A felvillantott történések valószerűsége persze itt sem nagyobb, mint a Népdalok... analógiáiban.

A 18-as számú jegyzetben jeleztem, hogy ezeket a szövegeket József Attila Vágó Márta szórakoztatására írta (még azt is odatoldva az utóbb idézett szöveghez, hogy: „geschrieben von Öröm Nagyobb von Márt”), elkülönítve őket a „komoly” versektől. A Ha... akkor szerkezet viszont az 1928-as évben több versben is felbukkan, és bár ezek kevésbé parodisztikusak, a groteszk körén azért nem kerülnek kívül: „Dolgaim elől rejtegetlek, / Istenem, én nagyon szeretlek. / Ha rikkancs volna mesterséged, / segítnék kiabálni néked. // (...) Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat, / én zavarnám a fele varjat. / S bármi efféle volna munkád, / velem azt soha meg nem unnád.” — írja az Istenem című versben. Az Isten — rikkancs potenciális behelyettesítés önmagában legalább annyira mulatságos (bár talán nem annyira abszurd), mint a Duna — gombostű, vagy akár a látens fóka — madár társítások. A különbség csak az, hogy az Istenem című vers valamiféle „logikát” visz az analógiák teremtésébe, ugyanazt a történést előlegezve meg mindannyiszor: hogy bármilyen alakban legyen is jelen az Úr, a vers beszélője örömmel segítene neki. A képek groteszk-ként való érzékelése itt talán erőteljesen egy kulturális kód függvénye is: hiszen egy antropomorfizált istent viszonylag könnyű elgondolni, az előzetes kulturális beidegződések miatt viszont egy figyelemfelkeltően kiabáló istent, vagy egy varjakat kergető istent nehezebb — hiszen egy olyan istenről lenne itt szó, akinek hangsúlyosan teste van: testi funkciói által az, ami: rikkancs vagy csősz. Ezek a testi funkciók pedig groteszk, változásban, mozgásban levő test képzetét keltik.

Egy másik hasonló szerkezetű vers, a Szeretnének szintén a játékos hipotézisek, „megelevenedett hasonlatok”[22] nyelvén beszél. Itt az önbecsmérlés (és annak ambivalens, tréfás-tragikus formája) az, ami kilépteti a versszöveget a köznapi kommunikáció bevett keretei közül: „Ha fa volnék, hát fészket igazán / a varjú is szükségből rakna rám. // (...) Ha víz volnék, hát volnék pocsolya. / Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.” Fejtő Ferenc nyomán Szabolcsi Miklós arra is figyelmeztet a vers kapcsán, hogy a vers vége elvárástörlő: az önbecsmérlő változatok után ugyanis az következik: „s ha én volnék az Úr, az Úr helyett” —, az utolsó sor viszont épp az elvárás ellenében oldja fel a verset, igazi csattanóként: „nagyon szeretnének az emberek”.[23] A szöveg tehát a csattanó révén is a vicces/tréfás megnyilatkozások tág kategóriájába írja bele magát. Ha a Freud vicc—tréfa megközelítésénél maradunk, akkor itt valóban inkább viccről lenne szó, mint tréfáról, hiszen az a gondolatsor, amely a „hibáimért szeretnek” / ”hibáim ellenére szeretnek” ambivalenciáját egy istenfigurára vetíti ki, bőven hagy még helyet a továbbgondolás számára. (A vers első két sora ráadásul — nietzschei áthallásokkal — így hangzik: „Jóról és rosszról nem gondolkozom, / csak szenvedek én és csak dolgozom.”)

1976-ban Tótfalusi István Bukfencező múzsa címmel szerkesztett antológiát a világirodalom nonszensz, groteszk és egyéb vidám verseiből válogatva. A kötetben, olyan szerzők mellett, mint Lewis Carroll, Edward Lear, Tristan Tzara, Christian Morgenstern, Weöres Sándor, Orbán Ottó, József Attila is szerepel, négy verssel: Párizsi anzix, Simon Jolán, Németh Andor (ez utóbbiakat a gyűjteményes József Attila-kötetek általában Két vázlat főcímmel közlik), illetve a Medáliák. Mindegyik 1927/1928-ból való. A bevezetés természetesen a „komolyság” perspektívája felől is relevánsnak mutatja az antológia szövegeit: „Aki olvassa őket, nem fogja összetéveszteni ezt a költészetet a tréfással, a szatirikussal, még ha vonásaik olykor rokonságot mutatnak is. A szatirikus a ráció vágányain halad, és úgy teszi nevetségessé a rációellenest; a groteszk a tótágasból indul ki, és úgy zökkent vissza végül a rendbe, a harmóniába.”[24] A harmóniába való gyors visszatéréstől eltekintve alighanem a József Attila-versek vonatkozásában is egyetérthetünk Tótfalusival.

A Párizsi anzix egyfajta sűrített városkép, amely a „globálisan jellemző” Párizs-kép ellenében próbálja körülírni/megteremteni a várost: „A patron sosem kelt föl reggel, / Párizsban Jeanettek a Berták / s borbélynál is vehet az ember / főtt spenótot vagy égő gyertyát. / (...) ha lány vagy, megcsókol a rendőr / s az illemhelyen nincs ülőke.” A köznapi, az egyszeri és a személyes vonatkozások általánosítódnak itt, abszurd hatást eredményezve — képzeljük csak el, ha mindezek a történések minden lányra, minden „patronra”, minden vécéülőkére érvényesek lennének! Ezt további, víziószerű sorok árnyalják aztán, egyfajta lebeg(tet)ő benyomást keltve: „A Saint Michelen végig hatvan / meztelen nő dalol az éghez / (...) Az Eiffel-torony éjjel eldől, / bebúvik paplanos ködökbe”.

A Párizs-vers nem csupán versformáját tekintve emlékeztet a Simon Jolánról, illetve Németh Andorról írott portrékhoz (ugyanúgy 3—3 négysoros szakaszból épülnek fel), hanem azért is, mert a városnak is, illetve a két megidézett figurának is van/volt külvilágbeli referenciája: a befogadó viszonyíthatta a szövegbeli jelentéseket valami tőlük független létezőkhöz is. Sőt, mindkét portréban létrejön valamiféle résztvevő közönség is: a versek mintegy aktivizálják a befogadót, egy csoport, egy baráti kör tagjává avatva őt:[25] „Egyszer, ha nem veszi észre, / nézzetek arcába hosszan” (Simon Jolán); „Egy nagyon tiszta vízcseppet / dörgöljetek a szemire” (Németh Andor). A Simon Jolán-vers azt is mutatja, mennyire kedvelt eljárása volt ebben az időben József Attilának a fentebb jellemzett ha... akkor... szerkezetek versbe építése. A keltett hatás ezúttal is komikus: „Ha volna kollektív iparosfa, / téli cipőjét megteremné, / ha volna igazszivü kecske, / az ő dicséretét mekegné.” Ha tehát a verset „dicséretként” próbálná olvasni valaki — ahogy maga a portréra érdemesítés ténye, illetve bizonyos mértékig a két első szakasz rokonszenve, szolidaritása sugallja —, akkor egyúttal a vers beszélőjét mintegy azonosítania kellene egy „igazszivü kecskével”, ami teljesen újrakontextualizálná, parodisztikussá tenné a „dicséretet”. Ironikus a szöveg, ez kétségtelen, de az irónia mintha nem állandó intenzitású lenne: sorról sorra alakul, ezáltal többszörösen rétegzetté válik. Hasonlóan működik a Németh Andor-vers is: itt is egyértelműen a szolidaritás (már idézett, sírásra utaló) gesztusával indít a vers, utána groteszk/látomásos (a Párizsi anzixra emlékeztető), illetve az összefüggések miatt humorosan ható sorok következnek: „harminchat éve várja már / térden a kékpupu teve. // Lidi, főzz neki huslevest, / rabbi, mondj neki kabbalát, / vegyetek békákat neki, / hogy legyen népe legalább.” Itt viszont az irónia ellenére is erősebb a líraiság, illetve nincs a beszélő maszkkal eltávolítva: közvetlenebb a megszólalás.

Erről a versről több részletes elemzés született, külön érdekessége, hogy maga Németh Andor is „megfejtett” egy írásában (az önéletrajziság, személyes utalások vonatkozásában) jónéhányat a vers képei közül.[26] Itt talán fontosabb azonban, hogy Németh Andor ezt a szöveget a Medáliák poétikájára vonatkoztatva is jellegzetesnek látja: „Ez az év az abszolút költészet éve József Attilánál, minden mellékcél és mellékgondolat nélkül. Ideálja, mint ebben az időben mindannyiunké, a varázsige, a szavakba boszorkányozott bűverő és sajátosan a népdal ártatlan, együgyű bája. Ezt a két eszményt forrasztotta össze Medáliáiban. Lejtésük, fesztelenségük a népdalé. Elvarázsolt tartalmuk a varázsigéké. Formájukban japán versekre emlékeztetnek, látszólag éppen olyan egyszerűek. Technikájuk viszont a kubista festményeké”.[27]

A kritika és az irodalomtörténet meglehetős egyértelműséggel e korszak összegzéseként olvasta a Medáliák ciklust: olyan szövegegyüttesként, amely részben összetalálkoztatja a korábban kikísérletezett versnyelv több elemét is, de emlékeket, vágyakat, víziókat is. Miniatűrökről van szó, de rendkívül tág perspektívákat nyitó miniatűrökről. A versek képi kapcsolódásai mentén sokszor beszélnek az avantgárdhoz (különösen a szürrealizmushoz) való viszonyról — nyilván egyfajta formailag „lehiggadt”, letisztult, csupán képszerkezetek mentén hatást kifejtő avantgárdról lehetne itt szó, amely ugyanakkor az archaikus népi szövegekkel is kompatibilisnak mutatkozik. Azt gondolom, ezt a sejtést a groteszk közbeiktatásával lehetne igazából felvetni, értelmezni.

Deréky Pál, amikor Kassák Lajos első huszonöt Számozott Költeményét kicédulázta, arra figyelt fel, mennyire gyakoriak a testrészek a húszas évek Kassák-verseiben — meglepően magas előfordulási számot jegyezhetett például olyan szavak esetében, mint „haj”, „(agy)velő”, „szakáll”, „fogak”, „mell, emlő”, „bőr”, „zsír” stb. De ugyanilyen meglepő gyakorisággal vannak jelen a különféle állatok nevei is — „birka”, „szamár”, „vércse, keselyű”, „ló”, „tehén/borjú”, „ökör” stb.[28] Deréky Kassák nyomán ezeket egyfajta „építőköveknek”, „tégláknak” nevezi, az „elvont avantgárd költemény” textúrájában. A gondolatmenetet továbbfűzve arra lehetne figyelmeztetni, hogy ezek a testrészek elsősorban a „groteszk test” képzetéhez kapcsolhatók, a jelzett állatanalógiák is egyfajta „szintváltó” lehetőséget hordoznak, amikor egy-egy képben az emberrel helyettesítődnek be. Az avantgárd egyértelműen vonzódik a groteszk iránt. Szabolcsi Miklós monográfiájában a Medáliák kapcsán is feltérképezi gyakorlatilag az összes, többször ismétlődő motívumot. Feltűnő, hogy mennyire gyakori itt is a testrészek (illetve az állatok) említése/ismétlődése. Akár a teljesség igényével sorolható: többször előfordul az ajak, a bőr, a kéz, a láb, az orr/ormány, a szakáll, a szem, (van fül is, rögtön az első szövegben: „szörnyű fülekkel legyezem magam”) ugyanakkor megjelenik a disznó/malac, a gém/kócsag, a hernyó/kukac/kígyó, illetve a zöld gyík vagy a cincér képe is.[29] Ehhez csupán azt fűzném itt hozzá egy lehetséges értelmezés felvillantásaképpen, hogy nem a kulturális értelemben bevett szimbolikus jelentésű, vagy legalábbis bevett reprezentációs terű testrészek/állatok vannak itt leginkább jelen, hanem sokkal tágabb a képek köre. Ez hozzájárulhat a Medáliák „titokzatosságához”, lebegő jelentéséhez, illetve a groteszk terepén belül való értelmezéséhez.

A meghökkentő állatanalógiás képek (pl. „Elefánt voltam, jámbor és szegény”; „Disznó, de akin jáspis a csülök, / fábul faragott istenen ülök” stb.) mellé olyan képeket lehetne társítani a József Attila-életmű más szövegeiből (ahol ama „kézmozdulat”, „fintor” is jelen van), mint a következők: „Te bögre, amelyre nyilazott szívvel égetve vagyok én”; vagy: „Te szivarszipka, amelyben keserrel hamvadok én” — Vágó Mártának írja ezeket, 1928. november 16-i levelében.[30] Utóbbi esetekben persze nem az állatvilág, hanem a (polgári) tárgyi szféra szolgáltatja az „építőköveket”.

Kimondottan tárgyi analógiák is feltűnnek a Medáliákban, legszembetűnőbben a negyedikben: „Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen, / lehet, hogy zörej, meredt éjjelen, / lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt / lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad —.” A lehet, hogy... szerkezet sejtelmesebb, mint a fentebb több vers kapcsán említett ha..., akkor... struktúra. Alighanem az önmegszólító verstípusba sorolható a szöveg, és így — az analógiák „alapja” nyomán is — leginkább a Szeretnének című verset juttathatja eszünkbe. Az analógiák merészsége játékosságot sugall, ugyanakkor (különösen a „kés az ónos víz alatt” esetében) hangsúlyos a fenyegetettség érzése is. „Ami a Szeretnénekben még tréfás-játékos, a kisebbrendűség, a feleslegesség érzése, itt bántóan élessé válik (...). Mindegyik kép »csikorog«.” — [31] mondja a versről Szabolcsi. Ugyanő mutat rá, hogy a versben megfigyelhető sorozatosság később is vissza-visszatér József Attilánál, például az Egy kisgyerek sír hasonlatsorában.

Ennyiből már látható talán, hogy bár a játékosság hangsúlyosan jelen van a Medáliákban, a teljes ciklus modalitása mégis más, mint a korszak más játékos József Attila-verseié. Iróniája ugyanúgy rétegzett, mint például a Németh Andor című vers esetében, vagyis verssorról verssorra újjáalakulhat, eltűnhet. Éppen ezért lehet valóban „összegző” ciklus: a teljes korabeli verstermést képes több nézőpont felől megmutatni, az eldöntetlenségek, finom ambivalenciák felől is.

És hogy valóban olyan perspektívaváltások lehetősége rejlik ezekben a játékokban, amelyek teljes képeket gondoltathatnak, interpretálhatnak újra, ahhoz demonstrációképpen talán elég egymás mellé helyezni két képet a Dunáról, egy oldalmozdulatosat — „A Duna gombostű ha volna / Ej-haj, gomblyukam mögött folyna, / Bizony.” — és egy oldalmozdulat nélkülit: „Mintha szivemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”

JEGYZETEK

[1] “Megfogalmazását és tartalmát tekintve a naiv (kijelentés) megegyezik a viccel; helytelen szóhasználat, abszurditás vagy trágárság jellemzi. Csak éppenséggel az első személyben lejátszódó pszichikus folyamat, amely a vicc esetében annyi érdekes és talányos kérdést vetett fel, ezúttal egyszerűen hiányzik. A naiv személy úgy véli, hogy gondolatmenete helyes, kifejezési eszközeit szabályosan használja és sejtelme sincs semmiféle hátsó gondolatról; produkciójából számára nem fakad semmiféle örömérzet. A naiv komikum tulajdonképpen csak a hallgatóban kapja meg jellegzetes vonásait”. Freud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. In: Uő: Esszék. Bp., Gondolat, 1982. 199.

[2] Baudelaire, Charles: A nevetés mibenlétéről és általában a komikumról a képzőművészetben. In: Uő: Válogatott művészeti írásai. Bp., Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1964. 78.

[3] In: Tóth István (szerk.): Talált kincs. Német költők antológiája. Kvár, Dacia, 1981. 132.

[4] Freud: i. m. 146.

[5] A humor széleskörű relevanciájának értelmezéséhez kiindulópontként lásd Selyem Zsuzsa tanulmányát: Az irodalom mint kommunikáció. Hagyomány, nevetés, szentség Esterházy Péter prózájában. In: Selyem Zsuzsa — Balázs Imre József: Humor az avantgárdban és a posztmodernben. Kvár, Scientia, 2004.

[6] L. Freud: i. m. 154.

[7] Freud: uo.

[8] A térd című vers és a hozzá tartozó kommentár fordítása Tótfalusi István munkája, Az éjféli egér-kommentárt Kalász Márton fordította. L. Christian Morgenstern: Akasztófa-dalok. Bp., Móra Ferenc Könyvkiadó, 1989.

[9] Ez Peter Bürger egyik alaptézise a Theorie der Avantgarde című munkájában (Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1974.).

[10] Kirsten Strom írja: „a lap design-ja a La Nature nevű tudományos folyóiratét követte. (...) Valóban, a szürrealista folyóirat igen szabályos külalakja feltűnően kerüli a feltűnést vizuális szempontból, különösen ha a korábbi dadaista és futurista lapok már-már erőszakos tipográfiai kísérletezéseihez mérjük.” Kirsten Strom: „Avant-Garde of What?”: Surrealism Reconceived as Political Culture. The Journal of Aesthetics and Art Criticism. Winter 2004. 42. (saját fordításom, B. I. J.)

[11] Németh Andor: Emlékezések. In: Uő: József Attiláról. Bp., Gondolat, 1989. 454.

[12] L. Kovács András Ferenc: Porcus Hermeticum. Marosvásárhely, Mentor, 2004. 25.

[13] Szabolcsi Miklós: „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927—1930. Bp., Akadémiai Kiadó, 1992. 170.

[14] Groteszk (testábrázolás) és nyitottság összefüggéseit lásd: Mihail Bahtyin: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Bp., Osiris, 2002. Az avantgárd vonatkozásában bővebben írtam erről Az avantgárd irodalmi kommunikáció változatai című tanulmányomban. In: Selyem Zsuzsa — Balázs Imre József: Humor az avantgárdban és a posztmodernben. Kvár, Scientia, 2004.

[15] Vágó Márta: József Attila. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975. 99.

[16] Vágó Márta: i. m. 100.

[17] “Úgy gondolom: a József Attila—Vágó Márta-levelezést, főleg a József Attiláét, elsősorban műnek kell felfognunk, egyszeri műalkotásnak. A legkülsőbb rétegből indulva, József Attila a levelekben olyan különleges, sajátos írásmódot, beszédmódot fejleszt ki, amely eltér a magánlevelek szokványos stílusától, díszeivel, fordulataival költészetéhez áll közel”. Szabolcsi Miklós: i. m. 69.

[18] „De azért, hogy lásd, mennyire zseniális vagyok — írok neked egy oldalnyi verset és bölcsességet. (...) Azt hiszem, ezekkel adósságaim letörlesztettek. Komoly verset írni nem érdemes — talán, ha nagyon szeretsz, néked, de csak neked, írok még. Így pegazusom is lekerül a pányváról. (...) Márti, voltál-e már kívül a világon? Láttad-e már úgy kívülről, mint most én, és anélkül, hogy mosolyogtál volna rajta? Olvastál-e síró szatírát? Ezt kérdezni volna jogom bárkitől, de csak néked szabad a kérdés élét kikerülnöd — csak tőled kérdezhetem úgy, hogy tudom, választ nem adsz, nem szólsz, és az nékem is megnyugtató. Mert választ erre adni nem lehet más számára, mert aki volt így, az a gondolatára is elerőtlenedik, de letagadni nem meri, aki meg nem így volt, az azt hiszi, ez divatos ma (hiszen ma zavarják föl a lélek legsötétebb madarait), ha bevallja, hogy nem volt így, akkor nem modern, ha pedig igent hazudik, akkor a további kérdésekre már csak hebeg — és ezt előre látja, ha megérti magát az első kérdést.” József Attila levele Vágó Mártához. In: Vágó Márta: i. m. 142.

[19] Németh Andor: Medáliák. In: Uő: A szélén behajtva. Bp., Magvető, 1973. 297.

[20] „A »humor« darabokra töri a realitást, feltalálva a hihetetlent, erőszakkal helyezve egymás mellé különböző időket és dolgokat, elidegenítve minden létezőt; átszakítja az eget és megmutatja »az üresség hatalmas tengerét«; az ember és világ közötti inkongruencia kifejeződése” — foglalja össze Hugo Friedrich Gómez de la Serna humorelméletét, maga is megjegyezve, hogy ebben az értelmezésben a humor olyannyira tág jelentést nyer, hogy voltaképpen a modernség költészetének egyik alaptapasztalataként azonosítható be. L. Hugo Friedrich: Structura liricii moderne. Buc., Editura pentru Literatură Universală, 1969. 207. (saját fordításom, B. I. J.)

[21] „Abban a vonatkozásban, amelynek Moličre bölcs mondása szerint »semmi köze az ügyhöz«, én lettem a győztes, mert szonettem tíz perc alatt elkészült. Attila két perccel később futott be... Ilyen az, amikor költő és tanár versenyeznek egymással.” — írja Benedek Marcell, l. in: Vágó Márta: i. m. 449.

[22] L. Szabolcsi Miklós: i. m. 243.

[23] L. Szabolcsi Miklós: uo.

[24] Tótfalusi István (szerk.): Bukfencező múzsa. Bp., Kozmosz Könyvek, 1976. 8.

[25] L. Szabolcsi Miklós: i. m. 127.

[26] Németh Andor: Medáliák. In: Uő: A szélén behajtva. Bp., Magvető, 1973.

[27] Németh Andor: Medáliák. 297.

[28] L. Deréky Pál: A vasbetontorony költői. Bp., Argumentum Kiadó, 1992. 125.

[29] L. Szabolcsi Miklós motívumtáblázatait, in Szabolcsi: i. m. 255, 256.

[30] Vágó Márta: i. m. 185.

[31] Szabolcsi Miklós: i. m. 261.